Friedrich Nietzsche: Ecce homo

Friedrich Nietzsche Ecce homo című utolsó műve, amit hátrahagyott az emberiségre, mielőtt elméje 10 évre elborult, egy hatalmas, önironikus pamfletként is értékelhető. Egyetlen erénye az, hogy ez az utolsó trollkodása megelőlegezett néhány jövőbeli fogalmat, tehát az sem elképzelhetetlen, hogy ezúttal olyasvalamit szedett össze, vagy a könyv írása előtt, vagy közben, vagy után, ami némi enyhe, jövőbelátó, azaz látnoki képességekkel ruházta volna fel.

Valahogy úgy kezdődik az egész, hogy óvva int Schopenhauertől (és ördöge van, tényleg most olvastam volna el a Világ mint akarat és képzet című könyvét). De magától is, és közli, hogy könnyen bele lehet halni az olvasásába. Nem tudom, ő visszaolvasta-e egyáltalán a saját művét, vagy ha igen, csak a leadás után. Mert olyan kapitális, önellentmondásokat és hibákat hagyott a könyvben, amikkel az egész mondanivalója könnyen szétfeszíthető. Habár ez egyszer nem a töredékesség, hanem a koherencia illúzióját igyekszik felkelteni, hasztalanul.

Wagner? Van Gogh? Nietzsche?

Elmeséli, hogy ez az önéletrajzi jellegű írása egyben az egyben olyan, mint Wagner zenéje, egyesek Van Gogh-hoz hasonlítják. Aki tényleg skizofrén lehetett, de erről később. A fejezetcímek: Miért vagyok én olyan bölcs?, Miért vagyok én olyan okos?, Miért írok én olyan jó könyveket? Miért vagyok én sors? is jelzik, hogy valami nem stimmel a csávóval. Aztán közli, hogy semmi köze a németséghez. Ő igazából egy lengyel nemesi család sarja, és különbenis Dionüszosz, holott nem iszik alkoholt, és nem is cigarettázik.

Tájékoztat minket, hogy éppen az idegbetegségéből gyógyul fel, ezt is elüti egy olyan viccel, hogy az idegorvos azt mondja neki, hogy „Nem, a maga idegeivel nincs semmi baj, csak én vagyok ideges.” Lényegében akkor kikészítette a kezelőorvosát, majd egy kicsit egészség-influenszerkedett, csak nem az akkori pszichiátriának megfelelő valamit támadta le, hanem az egész egyházat, morált, és közgondolkodást, kijelentve, hogy ő az Antikrisztus, vagyis a szcientológia nyelvén szólva „rossz célpontot választott”, és azon kesergett, hogy egyáltalán miért nem orvosnak ment, vagy valami másnak, amivel többre jutott volna.

Ki az élő? Ki a halott?

Érdekes, olyasmit akart elérni, amihez abban a korban nem álltak a rendelkezésére eszközök, sem retorikailag, sem képzettségben, kijelentette, hogy „Isten halott – Nietzsche”. Amire válaszul jóval később jött csak a graffiti, hogy „Nietzsche halott – Isten”, de előbb még felforgatták és felégették a nevében egész Európát, illetve a világot, lényegében talán még nem állt készen sem ő, sem a kor ilyesmi gondolatokra. Filozófus helyett állandóan pszichológusnak nevezi magát, ezzel vagánykodik. Eredetileg mintha klasszika-filológusnak készült volna, gyenge egészsége miatt lemondva egyetemi tanári állásáról Bázelben. Utána már csak azzal szórakozott, hogy – saját maga bevallása szerint is – betegsége perspektíváján keresztül próbálta láttatni az igazságot.

Szóval péntek lévén – gondolom, mehetnék még bulizni is, vagy ilyesmi – inkább ezzel az elfoglaltsággal töltöm el itthon az időmet, hogy Nietzsche kalapáccsal való filozofálását verem szét. Szintén kalapáccsal, mivel valakin le kell vezetni a feszültséget. És ő már úgyse üt vissza semmivel, valószínűleg. Nem gondolom, hogy a gondolatok túl jól érezték volna magukat nála, azt mondják, fájdalmai elnyomására írt, könyveket nem is nagyon olvasott, és inkább lebeszélt róla mindenkit. Ostorozta és csürhézte a tömeget. Mivel, hogy jórészt olvasni se tudtak, erről sem tudtak semmit. Szidta a kortársait, nem nevesítve őket, magát sztárolva állandóan fejezetcímekben. Ezzel Byung-Chul Han Infokrácia című művét juttatva eszembe. Aki szintén jófelé keresgélt, de ráérzésekre hagyatkozva, és hiányos érvelésre hagyatkozva, és nem pedig meggyőző erejű adatokra.

Friedrich Nietzsche – Wikipédia