Mivel, úgy látszik, meghatározó élmények első olvasmányaink (Franz Kaffka: A per, George Orwell: 1984), nem elhanyagolhatók a képregényes élmények sem, fiatal koromban inkább voltam Pókember-es, mint Barman-es, különösen a Pókember a külvárosban című rész keltette fel a figyelmemet. Ahol Pókember mindennapi problémákkal szembesül, és szinte semmire sem tudja használni a szuperejét.
Mindegy. Egy bizonyos fórumon egy bizonyos sámánbetegség kapcsán (ami indulhat lelki betegség formájában, majd átterelődhet fizikai síkra, a hőn szeretett és nem szeretett Freud konverzió-elméletével, akár…
A fizikai síkon megjelenő alteráció gyakran megjelenik a hangképzőszervek, a torok csakra szintjén. Mert, ha mondjuk fel találnánk tenni a kérdést, milyen hangja van egy sámánnak, könnyen azt a választkapnánk, hogy bizony elég furcsa.
Egy közepes napon két középkorúu hölgy megjegyezte, hogy semmi különös, max. egy közepes városi sámánnak felel meg a tudásom. Hát, ja. Például nem gyűjtögetek füveket javasasszony módjára, nem bábáskodom embergyerekek fölött (a bába az, aki figyeli a babát)…
Nincs különösebben csúcsos süvegem, nagy szakállam, nem közlekedek lovon. Nem lakom sem jurtában, sem sátorban, sem lakókocsiban… Nem lényeg…
Ami a lényeg, hogy az évek alatt kialakult néhány különlegesnek is mondható képességem. Például van egy olyan Pókember-féle „hatodik érzék”-em, ám jelzi a veszélyt… Ami egy kicsit ijesztőbb, de ez is van: a kezeim önállósítják néha megukat, de úgy, hogy nehéz őket leállítani.
Discover more from Skizofrénia underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.