Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért igazából egy halotti ima egy életen át az emberben magában hordott, de soha meg nem született gyermekért. A történet, vagyis inkább bölcsészeti monológ egy művésztelepen kezdődik, ahol Dr. Obláth-tal, vagyis a filozófia doktorával ütköznek bele az illetlen kérdésbe: Van-e igazi családjuk, van-e gyermekük. A válasz a bölcselkedés több pontján megismételhető, és megismételendő: „Nem.”
A Kertész Imre-tematika mintegy „véletlenül” ragadt hozzám egy könyvcsomag formájában, és azóta is vissza-visszaköszön. Természetesen az elolvasott Sorstalanság könyvvel, majd ronggyá nézett Sorstalanság filmmel a hátam mögött (volt ilyen életszakaszom is). A Nobel-díjasok méltatásával különben is le vagyok maradva, máris itt kopogtat „Krasznahó”, vagyis Krasznahorkai László a Sátántangóval, és az Ellenállás melankóliájával, de maradjunk csak még inkább Kertésznél.
A gyermektelen, feleséges, majd mégis feleségtelen, de a feleség irgalomból mégis visszamegy hozzá, hogy együtt hordják ki a közös művet, amit Kertész az életpályája folyamán végig lebegtetett, hogy egyszer majd megírja a „megírhatatlant”, Auschwitz-ot, ezt a kora irodalmi „megrendelői” elnézték neki, ezt a kis „hibáját”, de mégis inkább arra kényszerítették, hogy vidám kuplékkal szórakoztassa a publikumot, mert „arra volt igény”.
Kertész Imre számot ad arról, hogy tisztában van a nemiség alapfogalmaival (finoman szólva), de tisztában van azzal is, hogy miért a „fekete hajú zsidó lány” mellett kötött ki, aki (ma úgy mondanánk) transzgenerációs örökségként hordozta magában a zsidóságát, amíg Kertész Imre zsidótlan zsidóságával őrizte magában a láger témát. Az én személyes véleményem az, hogy az író azért Kapott Nobel-díjat, mert végül úgy szólt be Auschwitz-nak, hogy igazából be se szólt: Lehozta egy hétköznapi ésszel felfogható, bagatell szintre, inkább elbagatellizálta, minthogy felfújta, feltupírozta volna. Egy mindennapi történéssé degradálta, ami bármikor, bárkivel megtörténhet, így emelte kozmikussá.
A Kaddisban, azon kívül, hogy Dr. Obláth-tal, és hasonszőrű társaival túlbölcsészkedték a gyermeknemzés időszakát, gyermekkorában találja meg gyermektelenségének az okát: Nem, és nem akarja, hogy ez a gyermekkor bárkivel megismétlődjön, pláne az ő révén. A mű egy nagy körmondat hatását kelti, bár a megfelelő helyeken természetesen tagolva van, így rokonítható például Allen Ginsberg Üvöltésével, és a verseim között fellelhető körmondatokkal, pl…
Discover more from Skizofrénia underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.