Szinvai Dániel, szakmáját tekintve grafikus és illusztrátor, az álmomban az eső című könyv szerzője, honlapjából kiindulva sem a szavak embere, nem csoda, hogy a csendeskönyvnél kötött ki, viszont a YouTube-on, pár perces megszólalásokban még eléggé szabatosan vázolta is a könyvvel kifejtésre váró mondanivalójának a koncepcióját. Első csendeskönyve egy fiú és egy lány párkapcsolati története, ez az alkotása álombeli, szimbolikus tájakon tett allegorikus utazás. A könyvet mi tölthetjük meg szavakkal, ezáltal válva az alkotó folyamat részeséve, ami némileg interaktívabb élménnyé teszi a csendeskönyv befogadását, mint a hagyományos-, illetve hangoskönyvét.
A könyvesbolti vagy a könyvtári gyerekkönyvek részlegén lapozgatva az alkotók ilyen típusú kiadványit, feltűnhet, hogy a gyerekkorban ajánlott könyvek túlnyomó részében a szöveg és a grafikus ábrák szerepeltetése még kéz a kézben jár. Majd az ifjúsági könyvek irányába indulva el, kezd el csak csökkeni a grafikai elemek, megoldások száma a kötetekben. A gyerekkönyvekben az ábrák, rajzok, festmények, tehát grafikusművészi elemek nevezhetők inkább a könyvek minőségi, amíg a szövegek inkább mennyiségi faktorának. A gazdasági-, és/vagy pénzügyi tudatosságra való nevelést nem lehet elég korán elkezdeni: Általános tendenciaként megfigyelhető, minél több a kép a könyvben, annál drágább a kiadvány, minél több a szöveg, annál olcsóbb. Tehát a kép viszonya a szöveghez ezekben a művekben azt vetíti nekünk előbbre a későbbiekre, hogy a képalkotó, grafikus művészet magasabb rendű a szövegnél, vagyis az írásművészetnél. Vagyis hogy általában ritkább, de értékesebb „madár”.
Ebből a gondolatmenetből kiindulva is megalkotható lett volna a csendeskönyv koncepciója, elvonva a szöveges részt, megkapjuk a képek egymásutániságából összeálló műalkotást. Végülis felfogható egyfajta mobil tárlatnak is, de annyiban mindenképpen könyvszerű, hogy egy történet „bontakozik ki a szemeink előtt”. És szó szerint, mert nem kell olvasni. Mivel jó darabig semmiféle vizuális kultúrára való nevelést nem kaptam, az egyetemen kétségbe voltam esve művészettörténet órán, hogy ezekkel a festményekről készült fotókkal meg mit kell csinálni. A csoporttársam, aki gimnáziumba járt, és nem gazdasági szakközépbe, ahol semmiféle művészi képzésünk nem volt, látva teljes tanácstalanságomat, erre gyorsan rávágta, hogy „Nézegessed őket!”, nem is tudva mennyit segített ezzel. Szóval ennek a kötetnek is a lapjaihoz ezt a jótanácsot tudnám hozzáfűzni, hogy betűk híján olvasás helyett „nézegessük” őket. Nem kell sok időt szentelni rá, valójában inkább vásároltunk műalkotást, mint olvasmányt, ideális lehet például egy rövidebb busz-, autó- vagy vonatút alatt átlapozni. Mivel a kibontakozó történet maga is egy álombeli utazásról szól, az utazás illúziója így térben is felkelthető. De átforgathatjuk a lapokat otthon is, azt hiszem, ez a könyv által sugallt ideális befogadási mód, hogy az eső képzete felidézi az otthonlét érzetét, és ezáltal az a könyv elkezdése igényének gondolatát.
Tehát a könyv „terelget” is minket, mintegy használati utasítást adva saját magához. A kötet lapjain egy álombéli montázs laponkénti darabjai jelennek meg szemeink előtt, ami életkortól is függően más és más képzettársításokat indíthat be nálunk. Például a könyv főszereplője iskola és némi otthoni tanulás után hajóra száll egy hajóskapitánynak kinéző valaki társaságában. Magyarországon területén aktuálisan nem sok tenger található, maximum az a nagyobbacska tó (Balaton), amit a népnyelv kinevezett „magyar tenger”-nek. A történelem folyamán viszont volt olyan időszak, amikor „három tenger mosta” Magyarország határait, úgy tudom, ez a Nagy Lajos által Lengyelországgal kötött perszonálunió idején realizálódott, konkrétan. (Az Arany János által is megénekelt Toldi történelmi ideje.) Tehát szövegtelen könyvünk utalhat itt Trianonra, Horthy Miklósra, mint balsorsú „ellentengernagy”-ra, illetve ha már olvastunk azidőtájt ifjúsági regényeket, amikor találkozunk ezzel a csendeskönyvvel, felelevenedhet a Rejtő-i Piszkos Fred alakja, a málnaszörpével, és mindkét értelmű „tisztátalanságával” együtt, talán erre a miliőre utalhat a gépházban söröző bohém matróz is. Sokkal több hajóskapitány-szimbólumot nem kínál fel ez a mára már tengertelen ország, viszont érdekes lehet a más kultúrából érkezetteknek az átvitt értelmű „olvasata”, vagyis képzete, célozva itt például a multikulturális és a történelem folyamán mindig erős kalóz jelenléttel leírható (tudtommal még a mai napig sem kihalt foglalkozás ez arrafelé) karibi térségből is származó Ajsa Lunára is, egy kissé.
Aztán erős bibliai utalás, amikor a hajó, főszereplőstől, hajóskapitányostól kezdve eltűnik egy bálna gyomrában, itt gondolhatunk, szintén életkorunk és eddigi olvasmányaink függvényében, valamelyik képes Biblia megtapasztalásunktól kezdve a hazudós Pinokkió történetén keresztül, szintén Babits Mihály Jónás könyve parafrázisáig sok mindenre. A felkínált Babits-féle koncepció azért is érdekes, mert ennél a költőnél történt meg az, hogy „elfogytak a szavak”, betegségéből adódóan, saját életében sem tudva teljesíteni a „Kiálts a város ellen!” isteni parancsot, mint ahogy a főszereplő, Jónás próféta esetében is elég felmásra sikerült a küldetése. A szavak elfogyásáról eszünkbe juthat a kommunikációs robbanással járó kommunikációs egyszerűsödés jelensége is, például a közösségi oldalakon a mondanivaló lájkokba, emotikonokba való sűrítése, vagy akár a mémkultúrában megjelenő szavak számának ritkulására. Érdekes, hogy nekem mint kommunikáció- és médiatudomány szakosnak a végzésem óta eltelt néhány évhez mindössze két, kommunikációhoz kapcsolódó munkám volt: Mind a kétszer azt kérték tőlem, külön kiemelve a végzettségemet, illetve arra hivatkozva, hogy rövidítsek le egy-egy hosszabb szöveget. A kommunikáció zanzásítása zajlik tehát napjainkban, amit egy kommunikáció szakosnak – nyilvánvalóan – meg kell tudnia oldani.
Végül a történet záróakkordjaként az eső özönvízszerű áradásokká áll össze, ahogy a Bibliai idő kezdetén, az Ószövetségben, Noé és bárkája történetében, de itt inkább gondolhatunk már a klímaszorongás és a klímapánik táptalajaként szolgáló árvizet vizionáló jóslatokra: Ahogy a történet kezdődött, úgy is ér véget minden. Előrevetítve egy poszthumanista értelmezhetőségű zárlatot is, egy ember utáni kor eljövetelének a lehetőségét megüzenve. A poszthumanizmus egyébként – ez idő szerint már kiderült számomra – a posztmodern után jelentkező, de azt egyáltalán nem felváltani szándékozó vagy akaró szellemi áramlat, meglepően nem egy harcos beállítottságú irányzat, hanem inkább a „csendes megadással várjuk a világvégét” jeligével fémjelezhető, mozgalommá lazán összeálló művészeti törekvés, illetve irányzat. Tehát a könyvnek még ezt a – populárisnak egyáltalán nem nevezhető, viszont művészileg talán számottevő – regisztert, illetve közönséget is sikerült megcéloznia, illetve elérnie. Habár gyerekkönyvként tartjuk számon, más és más életkorban más és más élmények és képzetek kapcsolódhatnak Szinvai Dániel álmomban az eső című könyvéhez.
Grafikusokkal viszonylag gyakran működtem együtt, és ezért tudom, hogy a képi világuk minőséggel, szimbólumrendszerel és technikával jellemezhető mutatói markánsabban megkülönböztetik őket, mint például egyik kommunikáció szakost a másiktól, szövegeik által, amik inkább mennyiségükkel fémjelezhetők, és minél több szövege gyűlik össze valakinek, akár nyomtatott formában, akár az „internetes lábnyomában”, annál inkább tanácstalan mindenki az illető stílusát illetően. Annál is inkább, minthogy a kísérletezőkedv, új típusú és stílusú szövegek létrehozásának, kipróbálásának a vágya is hajt minket, legalábbis jó esetben, én is észrevettem magamon például, hogy leginkább a kommentár vagy a recenzió formát részesítem előnyben, aktuális korszakomban, konkrét kritikát írni egy szűk tematikájú filmcsoport elbírálásán kívül nem túl sok lehetőségem nyílt gyakorolni. Érdekes módon néhány rajzfilm-sorozat és mesejáték még az, amik felé kritikai észrevételeim voltak.
- Mivel a csendeskönyv egy viszonylag ritka és újfajta könyvforma, amihez, mint minden újhoz, temészetesen úgy szoktam viszonyulni, illetve belemenni, hogy „mi ez a hülyeség?”, aztán pedig pont ezek szoktak a legjobban megfogni, és sikerül a lényegüket megragadni. A könyv végiglapozását egy rövid, de intenzív élményhez hasonlítanám. Sajnos más párhuzam most nem jut az eszembe, mint az Amerikában divatos ketamin, ami egy rövid hatású drogféleség, enyhén hallucinogén, és rekreációs értékkel bír az illetékesek szerint. A fáma, vagyis egy X-en „elcsípett” bejegyzése maga, Elon Musk is ezt szedi, illetve ajánlja, például antidepresszánsok szedése helyett, nem kevés „ketaminos” poénkodásra adva alkalmat a közösségi médiában. Matthew Perry, a Jóbarátok sztárja viszont pont a ketamin-túladagolásba halt bele, aláhúzva azt a tételt, hogy amit tanított nekünk a barátságról, valamint a jópofaságról és viccelődésről, valójában belülről egy kissé nehezen élte meg. Talán megbocsájtják nekem, hogy ketaminhoz hasonlítottam a csendeskönyvet, hatásában, egy biztos, csendeskönyv-túladagolásban nem fogunk minden valószínűség szerint elhalálozni, viszont tágíthatja a perspektívánkat és megtapasztalásainkat a vizuális kultúrát illetően. Marshall McLuhan nyomán azt gondolom, hogy ahogy a kultúra áttér a verbalitásról a szöveg alapú kultúrára, majd vissza egy újabb verbális túlsúlyba, újabb, törzsi jellegűbb társulásokat hozva létre, bármikor eljöhet az idő egy újabb visszatérése az írott szövegnek, immár az online térben, akár a mesterséges intelligencia, vagy más egyéb, hirtelen felkapott digitális technológia kapcsán, amit még nem is látunk közeledni sem. Ha elegünk van már a rohanó világ lármájából, várjuk szép csendben a második írásbeliség, a Gutenberg-galaxis 2.0 eljövetelét, térjünk vissza egy még archaikusabb korba, regresszáljunk az ősi barlangrajzok mintájára előállt műhöz, vegyünk elő egy csendeskönyvet!
Discover more from Skizofrénia underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.