Egy valóságosan megtörtént eddigi életútnak a mozzanatait, illetve eseményeit szeretném megosztani az olvasókkal. Elsősorban azokkal, akik valamilyen formában érintettek pszichés betegségekben. Akár hozzátartozó, akár ismerős, barát, pszichiátriai dolgozó és nem utolsó sorban lelki eredetű (pszichés) beteg. A fókusz, a hangsúly a betegeken van a szösszeneteimben, illetve azon, hogyan élik meg a dolgokat, mivel valahogy mégis Ők a főszereplői vagy elszenvedői azoknak a megpróbáltatásoknak, ami egy ilyen betegséggel jár. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert a tapasztalataim szerint sok esetben a hozzátartozók, vagy pszichiáterek, orvosok helyezik előtérbe magukat. Vagy a gyógyító tevékenység helyeződik előtérbe, az igazi áldozatok helyett. Nevezhetném Őket betegnek, vagy kisiklott életű szerencsétleneknek vagy egyéb megnevezésekkel is illethetném őket… de a tapasztalataim, személyes véleményem és érzéseim szerint ők elszenvedői, áldozatai olyan torz társadalmi folyamatoknak és helytelen emberi és sok esetben gyógyítói hozzáállásoknak, amelyek egyre több ember szerint valósak és sajnos valamilyen szinten még „konzerválódtak” is, rossz beidegződésként vagy rossz gyakorlat, esetleg rossz szokásként. Furcsa dolog ez, hogy rossz szokásról beszélek, amikor társadalmi folyamatról van szó, hiszen nem valós, torz megközelítés, ártalmas gyakorlatokat szokásként megjelölni. Pl. senki nem mondja, hogy a lopás a szokásom. Vagy, a verekedés a szokásom. Vagy jelen esetben, hogy a skizofrénia a szokásom. Vagy mások megbetegítése a szokásom / zárójelben: a skizofrénia áz általam inkább lelki eredetűnek gondolt, de hivatalosan olyan betegségek gyűjtő megnevezése, amit azokra az emberekre használ a mai orvostudomány, akiknek valamilyen mentális, vagy személyiségzavarbeli problémájuk van.

Ez számtalan formában megnyilvánulhat. Logikátlan, vagy annak tűnő viselkedésben. Helytelen, vagy annak tartott érzelmi reakciókban.

Olyan téveszmékben, amelyek valótlan tényeken alapuló téves önképet vagy identitást adnak. Ezeknek lehetnek szélsőséges jelei, amit a környezet általában azonnal észrevesz. Az érzelem, vagy élményvilág természetes félelmi, védelmi, önvédelmi és stressz-reakcióinak a felnagyítódása, akár paranoid jelleggel és ezek állandósultsága, és egyéb problémák, amelyeket egyébként nehezen viselnek a betegek és a hozzátartozók is egyaránt. Hogy tud-e állandósulni egy ilyen pszichózis, azon most már vitatkoznak a legokosabb emberek, kutatóorvosok is. Ami azért érdekes, mert ez határozza meg, hogy egy betegnek egy egész életen át szednie kell-e tudatmódosító gyógyszereket, vagy esetleg csak egy minimális ideig, vagy egyáltalán nem, abban bízva, hogy stabil, nyugodt pozitív környezetben saját magától visszaáll, harmonizálódik az érintett személy és élmény funkciója. Számomra nem szerencsés emberi lelkekről úgy beszélni, mintha biomotorok lennének. „Kicserélünk néhány alkatrészt, aztán elzötyög egy darabig” – hozzáállással. Eddig a zárójel, egy kis betekintést engedve az orvosok, pszichiáterek által használt szakzsargonba. És itt kezdődhetne egy hitvita, vagy gyakorlati tapasztalatokon alapuló feltételezés-probléma. Van-e lélek, szellem… stb. Ha van, akkor az emberi léleknél lehet-e tudatmódosító szereket használva gyógyító hatást elérni. Ha nincs lélek, akkor szerencsés-e kiiktatni a gondolkodás és hitvilágunkból ezeket a fogalmakat ilyen vagy olyan megfontolásból. Az én válaszom kitűnik már a kérdés felvetésből is. Hadd vessek fe lilyen kérdéseket.

Hátha nem fognak pusztán ettől őrültnek gondolni, vagy elfogultsággal vádolni a különböző vallási idealisták, vagy akár ateista gondolkodású hittudorok sem…

Ez volt az írássorozatom felvezetése. Nem szeretnék senkivel indokolatlanul igazságtalan, vagy előítéletes lenni, de mindenki a saját szemszögéből tudja látni az életét a legreálisabban. Még akkor is, ha érzéseink elsodorják időnként a józan ítélőképességünket. Mindenki a saját érzéseit láthatja a legtisztábban. Még akkor is, ha érzéseink elsodorják időnkét a józan ítélőképességünket. Mindenki a saját érzéseit láthatja a legtisztábban. És érzésekkel nem lehet vitatkozni. Nem azért, mert nem szabad, hanem mert nem lehetséges. Mint ahogy a léggömböt sem lehet dinnyévé alakítani.  Lehet elméletileg, de az egy hamis illúzió lesz csupán.

Mindenki a saját érzésvilágával fogja fel a világ jelenségeit és szociális lényként a saját élményvilágával próbál beilleszkedni, boldogulni az emberi kapcsolataiban. Ez a betegeknél is így van. Kérdés még az is, hogy egy orvos-pszichiáter a lehető legnagyobb mértékben kiiktatja ezt, ás egy közömbös – jobb esetben tárgyilagos vagy annak gondolt – analitikai megközelítést használ, akkor mennyire tud valós véleményt alkotni egy másik emberi lényről…? Lehet a válasz pozitív vagy negatív kicsengésű, de mindenesetre komolyabban veendő ez a gondolatsor annál, hogy valaki a diplomájával unottan legyint erre a felvetésre, és sutba dobja a józanész néhány alapvető, ezer évek óta ismert megnyilvánulásait és megfigyeléseit, undorral vegyes fanyar mosolygások közepette…

Folytatom a történetem…

Második bejegyzés

Ennyi bevezetés után előadok egy történetet, ami egy messzi-messzi galaxisban történt. Hogy kivel, mikor, az már szinte lényegtelen, hiszen bárminemű történet csak annyit ér, amennyit komolyan vesznek belőle, és esetleg megtanulnak általa. A történeten van tehát a hangsúly ,nem a körítésen, de nem árt e história előtt jó nagyot inhalálni modern korunk szellemileg elszmogosított világában, egy hársfavirág illatfelhőből…

Nem volt túl nehéz gyerekkorom, vagy fel sem fogtam igazából az élet súlyát, nehézségeit. Feltaláltam magam, mondjuk így, de nem egy tipikus gyerekmesébe kezdek bele… Zárkózott voltam, mióta az eszemet tudom. Magányos, zárkózott típus. Ez probléma volt számomra, mivel akkor még nem tudtam, hogy sok hozzám hasonló ember (gyerek) van közel s távol, hasonló gondokkal. Ezért különcnek vagy inkább torzszüleménynek éreztem magam sokszor. Olyannak, aki „hibás”, aki nem is emberi lény, hanem valamilyen lelki szörny. Nem, nem voltam az. Magányos, gátlásos természetű, de ennek ellenére azért alakult, alakulgatott az életem. Jó nevelést kaptam a könyvekből, a tévéből, meg az életből, amúgy más nem nagyon foglalkozott velem. A családomban amolyan mindenes szerep jutott rám. Jó erre, meg arra: „a kicsi vigye le a szemetet” – hozzáálással. Amúgy jó eszű gyerek voltam, Jó tanuló mindenben, szorgalmas, meg minden. Nem is értettem, miért lógok ki mindig abból a sorból, amit a kis családi közösségem testesített meg és alig vártam, hogy végre felnőjek az önálló életre és kitörjek abból az elég nyomasztó miliőből, ami valahogy mindig fogva tartott. Na, mondom, ha lesz saját megélhetésem és nem fogok függeni senkitől, akkor megoldódnak majd az életvezetési gondjaim. Törekedtem is, hogy megfeleljek mindennemű elvárásnak, hogy előrébb jussak.

Az általános után vígan elvégeztem egy szakmunkásképzőt. Tovább kellett volna tanulnom. Legalábbis tovább tanulhattam volna, minden adottságom és tanáraim szerint is. Maradt a munka, a nehéz fizikai munka a szakmunkás suli után. Güriztem rendesen, nem volt benne hiba. 150%-os normát is hoztam sokszor, jó munkaerőnek számítottam és kellően naiv voltam, hagytam hogy kihasználják a szorgalmamat… Kedveltek is néhányan, meg fel is tudtam oldódni bizonyos helyzetekben, de zömében céltalanul és legtöbbször kedvetlenül éltem az életem. Szinte észre sem vettem, egyik hónap telt el a másik után, egészen addig, amíg jött a behívó a katonasághoz. Sorkatonaság. Nem igazán paráztam rá a dologra, addigra már megtanultam magamért kiállni, meg nem is voltam soha olyan ijedős típus. Kisebb-nagyobb bonyodalmak árán végül is bevonultam védeni a hazát, de csak mint „b” kategóriás katona, ami csak egy fokkal rosszabb minősítés, mint az „a” kategória. Alkalmas, korlátozással alkalmas, ideiglenesen alkalmatlan és alkalmatlan kategóriák közül lehetett választani. Én fegyveres őrséget adhattam, mivel „b”-s voltam. Nem zavart volna egyébként. Adtam fegyveres őrséget, de csak ott, ahol éles lőszert nem használhattak. A legtöbb hely a világon ilyen. Vagy legalábbis ilyennek kellene lennie. Szép időszak volt. Kaland, haverságok, hatalmas poénok, kiképzés, szolgálat, stb… egy külön regényt megérdemelne.

Pont úgy szereltem le, ahogy bevonultam. Honvédként. Mentem vissza a hétköznapi munka, robot, hajtás világába, ami azért tisztességesen megviselt. Egy év aranyélet után megint „rabszolgasors”. Kíméletlen hajtás és emellett csak annyi fizetés, amiből szinte csak enni tudtam. Félretenni, meg spórolni, semmit.

Megkérdezte a főnököm, mikor újból dolgozni jártam:

• Hogy telt a katonaság?
• Zökkenőmentesen – válaszoltam.

Dolgozgattam. Dolgozgattam. Közben beiratkoztam levelező tagozatos középiskolába, legyen érettségim, hátha idővel jobb munkát sikerül találnom. Ámde egy szép nap valami megváltozott. Gyökeresen. Teljesen gyökeresen. Éjszaka, elalvás előtt, épphogy majdnem édesded álomba merültem, hirtelen megijedtem. Hogy mitől pontosan, azt nem tudom, de azonnal erős halálfélelmem lett. Intenzív stresszérzéssel és a vele járó már pánik-rohamnak minősíthető tünetekkel. Légszomj, érezhető szívdobogás… ilyenek. „Azt hittem meghalok” -érzéssel. Mentem az orvosi ügyeletre, egy tortúra volt minden perc. Egy soha el nem múlható halál. Halálfélelem. Sokszor megfordultam az orvosi ügyeleten ezután a rosszullét után, de vagy drogosnak néztek, vagy szimulánsnak, hipochondernek, aki csak meg akarja magát sajnáltatni. Már nem kívánatos vendég voltam ötödjére, hatodjára. Nappal is rettegtem, és pánikban voltam, de éjszaka már elviselhetetlen szorongás félelem lett rajtam úrrá és még dolgozni is kénytelen voltam bejárni, mert a pénz kellett a létfenntartáshoz. A munkára már igazából nem tudtam koncentrálni, csak az egyik napról a másikra való túlélésre… minden pillanatban az volt az érzésem, hogy a következő percben már biztos meghalok. Botorkáltam, mint azombi nappal, éjjel, hajnalban kimerülésig, aztán haza és időnként sikerült néhány órát aludnom, már szinte ájultan. Az orvosi ügyeleteket jártam, és egyik cigiről gyújtottam a másikra, hátha segít valamit a nikotin. Legtöbbször már be sem mentem éjszaka az ügyeletre, csak elvonszoltam magam odáig és leültem az egyik bejárathoz tartozó lépcsőre, mondván (gondolva) ha rosszabbul lennék, összeesnék, ott rám találnának. Kéznél lennék. Kivizsgáltattam magam menet közben egyébként tetőtől talpig, de negatív lett minden leletem. Mentem egyik orvostól a másikig megszállottan.

Nem volt kellemes állapot, csak vegetáltam, várva a halált, ami érzéseim szerint bármikor bekövetkezhetett volna… Konkrét tanácsot útbaigazítást sehol sem kaptam, hogy mit kezdjek rosszulléteimmel. Hogyan legyek jobban… Ámde elkeveredtem egy ideggyógyászhoz. Akkorra a félelmek meg a szorongás, már átmentek rajtam, de ezek a rossszullétek annyira megviselték az idegrendszeremet, hogy a munkámat már nem tudtam ellátni. Leépültem idegileg.

Folytatom a történetem…

Harmadik bejegyzés

… szóval elkerültem egy ideggyógyászhoz, de már nem a rosszulléteim miatt jártam hozzá, hanem mert idegroncs lettem. Dolgozni, azt a nehéz fizikai munkát, amit addig végeztem már nem tudtam. Komoly koncentrációt igénylő, nagy felelősséggel járó munka volt. Menet közben pedig még anyám is sokallta és rosszallotta ezeket a rosszulléteket. Elköltöztem tőle, albérletbe és mivel veszélyben volt a megélhetésem és senkire sem számíthattam, ezért kérleltem az ideggyógyászt csináljon valamit, mert nem akarok az utcára kerülni hajléktalanként. Akkor már szedtem az általa javasolt feszültségoldót, ami inkább rontott az állapotomon. Nyomottá, tompává tett. Sokadik felvetésemre a doktornő ajánlotta, forduljak pszichiáterhez, tud is ajánlani valakit. Megfogadtam a tanácsát, hiszen más választásom nem is volt. Mentem pszichiáterhez is magánrendelésre.

Szépen kivártam a sorom, amikor megjelentem a rendelőjében. Behívott, foglaljak helyet, mi a gondja-típusú kezdőmondattal fogadott. Délután lehetett az idő, mert a szobájában szinte félhomály volt. Lámpa se égett. Helyet foglaltam. Azt hittem akkor, illetve úgy általánosságban korábban, hogy a pszichiáterek, pszichológusok, na aztán Ők mindent tudnak az emberekről meg mindenről. Szinte csodát vártam, már az első rendelésen. Miután helyet foglaltam elmondtam neki a gondomat, ahogy kérte. Felvázoltam kicsit a személyiségemet is, hogy legyen tisztába, kideríthesse, mi a „betegségem” oka. Olyan célzattal, hogy akkor majd Ő meggyógyít. Nem kérdezett semmit. Megvártam míg előadom a gondom, bajom, majd ment az íróasztala mögé gépelni. Furcsálltam, hogy semmilyen refleksziót nem kaptam a mondataimra. Semmi tanács, vigaaztalás, vagy esetleg bátorítás nem szerepelt a repertoárjában.

Viszont rövid idő alatt végzett a gépeléssel és már a kezembe is adott egy receptet, hogy váltsam ki és szedjem a felírt gyógyszert. Valamint kaptam egy A4-es mretű, egyébként szabványos szakvéleményt, amin a diagnózis is szerepelt. Egyből megütötte a szemem. „Skizofrénia”. Nem értettem akkor ez a diagnózis mit jelent, de tudtam ,hogy valamilyen szörnyű betegséget. Filmekből ismert kettős személyiségű, amolyan kriminológiai bűnelkövető, akinek az egyik énje jó, a másik meg gonosz. Tudathasadás. Addigra már sok mindenről olvastam és sok ismeretterjesztő film és cikk után se tudtam ezt a betegséget magamra húzhatónak találni. Ja és persze az orvos hozzáállása így már érthető volt. „Nem fog egy őrültnek elmagyarázni ilyen bonyolult személyiségzavarokat.” Ugyanis a pszichés betegségeket sokféle megközelítéssel nevezik el. Tudathasadásos elmebetegség. Tudathasadásos személyiségzavar … stb.

Persze a valóságban nincsenek olyan több személyiségű gonosztevők, mint a filmekben, de létező egy olyan betegség, amit disszociációs neurózisnak nevez a konrét tudomány, amiben elméletileg több személyiség lakozik egy emberben. Nem lehet ezt túlbonyolítani, mert hivatalosan személyiség nem is létezik. Biokémiai folyamatok vagyunk csupán az orvosok számára és Ők is saját maguk számára, úgy nyilván, hogy ebbe a biokémiai folyamatba tetszőlegesen be lehet avatkozni. Sőt kényszergyógykezeléseknél be is kell hivatalos verzió szerint. Na, de ezt már később tudtam meg. Ott, a kedves doktornőnél megtudtam, mi okozza az ideggyengeségemet, tompaságot, és apátiát. Skizofrénia. Amire még gyógyszert is kaptam. Eddig a történet kellemesebb része. Ugyanis ezek után mélydepressziós lettem. Ez is egy orvosi szakszó, amit nagyon megtanultam. A skizofréniára adott gyógyszer egyik mellékhatása a sok közül depressziót okozott egy abszolút kilátástalan élethelyzetben.

Szedtem a gyógyszert, mint a kisdobos. Jobban akartam lenni, visszanyerni a régi erőmet és energiámat, de pont mélydepresszió lett a vége ennek a beavatkozásnak. Pontosabban, hogy mi lett a vége, azt még nem tudom, de minden összejött a negatív dolgok közül és már nem láttam más kiutat az élethelyzetemből mint az öngyilkosságot.

Sokat tépelődtem rajta, de egyik éjszakai sétálgatásom során úgy döntöttem, beveszem az egész havi gyógyszert, az összes feszültségoldóval együtt, ami csak volt nálam a kiváltott mennyiségből. Meg akartam halni. Álomba merülni és nem kelni fel soha. Elaludni sikerült is a nagy mennyiségű gyógyszertől és eszméletlen voltam vagy négy-öt napig. Filmszakadás- Amikor magamhoz tértem épp ki voltam kötözve a sürgősségi osztályon. Állítólag rátámadtam az ápoló személyzetre, amíg eszméletlen voltam ezért kötöztek ki…

… amit egyébként elhittem és bűntudatom is volt emiatt, de így utólag furcsa, hogy tudtam rájuk támadni… Alvajáró pedig még nem voltam és nemis voltam soha agresszív típus. De lehet, ez is olyan, mint a horkolás. Aki csinálja, nem tud róla…

Szóval magamhoz tértem. Rövid úton vittek is a sürgősségiről a zártosztályra. Megfigyelő, rácsos ágy, stb… Na, innentől azt hittem már rosszabbul nem lehetek, de sajnos tévedtem. Elkezdődött életemnek egy olyan szakasza, amit, ha könyvben olvasok, vagy másoktól hallok, nem hiszem el, hogy olyan dolgok a valóságban megtörténhetnek.  Mára már sokan tudják, a zártosztály nem kellemes, élőlények számára. Rideg emberteken közeg. Büntető javító-nevelő jelleggel tudatmódosító gyógyszerekkel, amelyek antidrogként funkcionának a legtöbb esetben. Nem jól érzi magát tőle az ember, hanem rosszul, vagy jobb esetben közömbösen.

A központi idegrendszerre, agyra ható szintetikus gyógyszerek ezek, amelyekkel bizonyos eredményeket el is tudnak érni a szakemberek. Befolyásolni tudják az agyműködést…

Folytatom a történetem…

Negyedik bejegyzés

…hát, a zártosztályon találtam magam mindezek után. Végül is, eleinte még örültem is ennek. Mondom, kórházban vagyok, törődnek velem, meg gondoskodnak majd rólam. És nem utolsó sorban meggyógyítanak. Addigra már annyira közömbösen szemléltem mindent, hogy fel sem fogtam már a korábbi rosszulléteimet. Valahogy kiégtem minden szempontból…

A zártosztályokat egyébként mintha nem is gyógyításra szánták volna, hanem valamilyen átmneti tartózkodási helynek, hogy csak úgy legyenek ott a tisztelt betegek, ameddig jobbra nem fordul a sorsuk. Se gyógyító munka is folyt. Annak nevezték legalábbis. Voltak edukációs, életvezetési foglalkozások, lehetett sétálni. Sétálni azoknak, akik „jó” betegek voltak. Mindenki erre törekedett. Jó beteg akart lenni. Betartani a házirendet, időben elaludni és felkelni. Lámpaoltás, ébresztő.

Túl jól nem volt szabad érezni magunkat, mondván ez egy kórház, ahol a betegek viselkedjenek normálisan, de rosszul se érezhette magát senki, mert akkor bent tartották további hetekre vagy hónapokra… Szóval én is oda kerültem. Megfigyelő, rácsos ágy, , ami egyébként nem igazi rács, hanem csak egy madzag-háló volt. Nekem abban kellett tartózkodnom, miután felvettek az osztályra. Eleinte nem is figyeltem meg úgy komolyabban semmit, de volt pár apró mozzanat, ami szöget ütött a fejembe. A kezelőorvosom elbeszélgetett velem pár dologról. Mit dolgozok, milyen iskolába jártam, milyenek a családi körülményeim. Aztán kiküldött egy várakozó térbe, ahol a nővérpult volt. Leültem egy piros, tűzpiros fotelpár egyik tagjára. Talán az volt az egyetlen komfortos dolog akkoriban, amit a betegek is igénybe vehettek. Várakozás céljából. Én is várakoztam egy elég rövid ideig, várva sorsom alakulását.

Jött a kedves doktornő (ott csak doktornők dolgoztak pszichiáterként, tehát lényegtelen egyeskének vagy ketteskének nevezni Őket), tehát jött a doktornő és mintha belém akarta volna beszélni, azt kérdezhette:

• Biztos nem hall hangokat?
• Nem – válaszoltam.

Akkor már tudtam, hogy van olyan hallucináció, hogy valaki nemlétező embereket lát és még beszélget is velük. Hangokkal kivitelezve. Én ilyennel nem találkoztam a több éves tanulmányaim során, amit elsősorban zártosztályokon töltöttem, mint pszichés beteg. Szóval közöltem, nem hallok hangokat, és furcsálltam is, hogy ezt nem az orvosi szobában kérdezte, hanem már utólag próbálta „rámbeszélni”. Elmondtam volna neki őszintén, ha így lett volna. Nem volt vesztenivalóm. Az majd később lett. A kedves doktornő még átkísért egy darabon a megfigyelő kórterembe én meg menet közben megláttam a nővérpulton egy tűzpiros telefont. Utólag nem értem az ilyen színösszeállításokat. Ügyeleti telefon volt, amivel „kívülről” „be” lehetett telefonálni, de nem kaputelefon jelleggel. Megkértem a doktornőt, engedje már meg, hogy telefonáljak. Az albérlőtársamat akartam hívni, hozza be a pénzem, amit neki szántam volna, ha meghalok. Kb. hétezer tettem titokban a pénztárcájába, és ezt szerettem volna elkérni tyőle. A doktornő először feszült lett, de mindenesetre elég erélyesen rám szólt, hogy nem telefonálhatok. Mehettem minden nélkül a rácsos ágyba, de megígérték, hogy sürgönyöznek anyámnak ls Ő biztos hoz be mindent amire szükségem lehet.

Nekem elsősorban cigire, másodsorban kávéra lett volna szükségem. A kávé doppingolt, azért szoktam rá, a cigire meg azért, mert a halálfélelmem miatt állandó stresszben éltem és mivel nem tudtam mivel enyhítsem ezt a rossz érzést a cigarettában lévő nikotin nyugtató hatásában bíztam.

Később a korábban említett ideggyógyász felírt feszültségoldót, de addigra már szinte láncdohányossá váltam. Nem is értettem, hogy lehet ilyen  gyorsan sürgönyözni. Gondoltam írnak neki levelet és pár nap múlva bejön hozzám, de ha jól emlékszem, már aznap délután jött. Hozott pár dolgot, meg nagy huzavona után megígérte, hoz be pár szál cigit. Amit be is tartott.

A szekrényembe tettem a cigiket, és még szert tettem egy doboz gyufára is, amiben még pár gyufaszál is volt. Ez így teljesen illegálisan kivitelezett házirend sértésnek minősült, de vigyáztam, hogy ne bukjak le. Ki nem is engedtek cigizni, mert önveszélyesnek számítottam. Azt a két szál cigit, amit a szobatársaim meghagytak nekem a sajátomból, a vécében szívtam el. Később a cigiket már a párnám alá dugtam, mert mindenki ilyenekre pályázott ott. Lopások. Cigi, kávé. Elég hamar lebuktam, mert a szemfüles ápolók észrevették, hogy ott dohányoznak a betegek a vécén, és többek között én is. Jött az osztályvezető főorvos (doktornő) és gyakorlatilag terrorizálva bennünket mindenféle szankciót, büntetést helyezett kilátásba. Nem hagyhatjuk el a kórtermet, az én esetemben pedig még a rácsos ágyat sem. Akkor döbbentem rá legelőször, hogy ott mi nem sérült lelkületű betegek vagyunk, hanem mint amolyan már korábban felvett, javításra, nevelésre szoruló bűnelkövetők, akiket valamilyen megfontolásból elzárásra ítéltek. Nem megyek bele részletesebben az emberi jogok, szabadság és méltóság és egyéb dolgokhoz való egyenlő elbírálást igénylő mérlegelésébe. Akkriban ott csak kiütött, vagy leszedált emberek ténferehtek egy elég kis légtérben, folyosón, de sokféle beteg megfordult ott. Némelyikükkel még beszélgetni is lehetett és én ki is használtam az alkalmakat, de nyomasztó volt a légkör mindenki számára. Sokan alig várták a nagyviziteket, ami egy héten kétszer volt, mert akkor kerülhetett sor a hazamenetelről szóló felvetésekről.

Igen. Előbb ezt csak felvetni lehetett. Kérni, nem. És ha az osztályvezető úgyx látta, hogy valaki jobban van, akkor már lehetett alkudozni hetekről, vagy napokról… nem úszhatta meg senki egy-két héttel az ilyen terápiákat, erre azért a betegek felhívták az újoncok figyelmét. Láttam egy olyan esetet, nagyviziten, amikor egy meglett idősebb férfi, térden állva, hajladozva könyörgött az osztályvezető doktornőnek, hogy engedje haza és mindent elkövet… csak engedje haza. A főorvos (doktornő) mint egy nagyhatalmú uralkodó nézegette a férfit. Szinte élvezte ezt az abszurd pillanatot. Mosollyal nyugtázta a felvetést és könyörgést. Látszott rajta, igyekszik megragadni a pillanatok minden örömét. A válasza azonban nemleges volt, és már át is tért egy másik beteg „ügyére”.

Nagyon nehezen és keservesen teltek a napok, sőt minden óra. Sétálni csak engedéllyel lehetett lemenni és az „újoncoknak” még ez sem volt megengedve. Eleinte én szinte semmit nem tudtam az ottani dolgokról, mert a megfigyelő kórteremből senki még csak ki se tehette a lábát. Vécére lehetett menni csak, vagy talán oda se, de mindenesetre nekem nem. Hoztak egy kacsát, meg ha egyéb dolgom van, akkor szóljak. Abszolút ingerszegény könyezetben voltunk. A megfigyelőben öten vagy hatan. Hatágyasak voltak a kórtermek, talán a második világháború szükségállapotait idéző felszereltséggel…

az étkezések voltak mindig a várva várt események meg a potya cigik a toaletten.

Vártznk mindig, hogy történjen valami és egy kis élet költözzön időnként azokba a cellákba. Mert bár kórházban voltunk, de minde arra mutatott, mintha inkább egy fegyházban lennénk. Még mintha az ápolók némelyike is olyan filmekből megismert smasszerforma lett volna…

Folytatom a történetem…

Ötödik bejegyzés

…nagyon úgy tűnt, sokan élvezték, talán mind a mai napig élvezik a pszichiáterrek és szakdolgozók  a pozíciójukból adódó hatalmukat. Ha valaki a munkáját végzi örömmel, ezzel nincs gond. Ha pedig valakinek a segítségnyújtás a hivatása, az lelkiismeretesen dolgozik. Csak ezzel meg a gond, hogy gyógyító munka nem történt… illetve az ezt igazoló gyógyulások nem következtek be. Tehát főleg rideg tartású betegellátás megy, és nagy mennyiségű adminisztatív munka zajlott. Ez nem hivatás. A korábban említett főorvos asszony (osztályvezető) számtalan bizonyítékát szolgáltatta, hogy élvezi a hatalmát és az ezzel járó kiváltságokat, valami önigazoló és beteges jelleggel… de az is tény, sokaknak tudott segíteni, hatalmát felhasználva. Minden szakember egyetértett abban, és ezt sulykolták mindenkibe, betegekbe, hozzátartozókba, hogy a pszichés betegség gyógyíthatatlan. Tehát nem is törekedtek gyógyító jellegre…

Ha valaki rosszul érzi magát, és ez az egész fizikumát megviseli, annak megváltás, mondjuk, egy hangulatjavító. Nem megoldás semmire, de drogként tud funkcionűlni. „Feldobja az embert”, elterelve a figyelmét a gondokról. Pláne, hogy a világtól elzárva, minden feladat, teher nélkül kórházban van, és ha mást nem, sokat aludhat. De, mint az illegális drogoknál: csak egyre nagyobb mennyiségben, és mellékhatásokkal tud működni. Utólag súlyos elvonási tünetekkel.

Az antipszichotikumok talán ennél rosszabbak, mert nem „dobják fel az embert”. Az agyban végbemenő folyamatokra kívánnak befolyással lenni ilyenekkel az orvosok, de teljes ködben. Kíérletezve. Mindig ezen ment a hercehurca a zártosztályon, hogy ki meddig maradjon gyógyszerbeállítás céljával. Ami idő alatt mindenkinél több gyógyszert és gyógyzerkombinációt próbáltak ki. Rajtam az elektrosokkolót is kipróbálták… már maga az alapötlet is sokkoló. Áramot vezetni a betegek agyába, gyógyító szándékkal. Gyógyulások a kezelések alatt tehát nem következtek be, de ha valakinek stabil (kérdés, ez mit jelenthet) volt az állapota, kvázi mindegy, hogy érzi magát, de képes funkcionálni, akkor, mondjuk, két hónapos kezelés után már csak egy-két-hetet kellett eltöltenie a zártosztályon. Elméletileg. Ugyanis nem volt akkoriban olyan „betegtársam”, beteg ismerősöm, aki hosszabb, de inkább rövidebb idő elteltével ne került volna vissza gyógyzer át- vagy beállításra. Ezt nálam minimum hússzor eljátszották…

Gyógyszer-beállítás. Megtalálni, mitől érzem magam nem jól, hanem, mint utólag kiderült, elfogadható szinten. (Nincs szint. Állapot, esetleg…) Sok, nem élőlények számára kitalált szó ragadt rám is. Szint, reziduális, doxazma, felmérés, erőkifejtés, nagyvizit, lámpaoltás, hasadt… stb. Szóval nálam is ment a gyógyszerbeállítás. Jó betegnek számítottam eleinte, mert udvarias, elfogadó, becsületes, lelkiismeretes beteg voltam.

Amikor hallottam, hogy van az osztályon elektrosokk-kezelés, enyhe töprengés után kértem, hogy alkalmazzák rajtam is ezt a terápiát. Mert annak mondták. Nagyon meg akartam gyógyulni, csak nem tudtam, milyen betegségből…

Folytatom a történetem…

Hatodik bejegyzés

… elektromos sokk-kezelést alkalmaztak rajtam. De hozzáteszem, az én kérésemre. Mindent a betegért. Tudni lehetett akkoriban, az ottani pszichiátrián (zártosztályként funkcionált, annak minden hátrányával), hogy az osztályvezető asszony a mindenek felett álló szak- és egyéb tekintély. Vitába lehetet szállni vele, csak nem volt értelme. Minden az Ő akarata, tetszése vagy ízlése szerint történt, és olvasmányaiból szerzett elgondolásai alapján. Talán még vörös diplomája se volt. Eleinte azt gondoltam, legalább az van neki, de valaki közölte, hogy igazi orvosi diplomával nem rendelkezik. Szakosított képzéssel pedig mégúgy se. Egyszer párbeszédbe bonyolódtam volna vele, ha leheetne pszichiáterekkel bármilyen konstruktív vitát folytatni. Nem lehet, Mindennemű érv, logika úgy pattan le róluk, mintha nem is létezne… Valamiben megkérdőjeleztem a gyógyterápiát egy betegtársammal kapcsolatban a kedves főorvos doktornőnél. Már nem is tudom, mit vetettem fel, de jött a válasz:

• Nekem harminc éves rutinom van – mondta. Kvázi neki van igaza. Megkérdeztem tőle, hogy harminc év alatt mennyi beteget gyógyított már meg? Kicsit lefagyott. Nem mondott semmit. Tovább görgette a vizitet egy másik beteget vizitálva. Sokszor hallottam olyan érvet Tőlük, hogy ezt Ők jobban tudják, mert ezt tanulták. Meg bárkit agyon lehet csapni érvek helyett azzal, hogy „nekem diplomám van”.
• Bár furcsamód az osztályvezetőnek nem volt… a többiekről nem tudom… Az elektromos sokkolást engedélyezte a főorvosnő nálam, bár az én esetemben az akkori kezelőorvosom ezt nem javasolta, de nem Ő döntött. Mindenben, és mindenben az osztályvezető. Ami érthető, hiszen, ha valami balul sül el, neki kell vállalni a felelősséget. Ami úgy tűnt jogi felelősséggel nem jár. Csak esetleg kellemetlenségekkel.
• De még politikai felelősséggel sem. „mondjon le.” Nem kérhetőek számon a döntéseik és nincs szükségök a döntéseiket alátámasztani tudományos tényekkel. Legfeljebb, bizonyos elméleteket, vagy álláspontokat vizsgáltak, de indokokkal nem szolgáltak. Se betegeknek, se hozzátartozóknak. Olybá tűnt számomra az ilyen gyógyterápia, mintha egy átlag józan eszű ember képtelen volna Őket, a magas szellemi színvonaluk miatt megérteni. Ők az értelem, az igazság, a normalitás. Ami rajtuk kívül esik, az meg egyéb. Így érzékeltem. Így fogtam fel. És Ők igyekeztek is ezt a látszatot fenntartani. Egy orvos nem eshet ki a tévedhetetlenség nimbuszából, hiszen úgy tűnt akkoriban, hogy mindent tudnak, hogy minden betegségről és mindenre tudnak valamilyen gyógyszret. Amiben azért az utóbbi igaznak bizonyult.

Folytatom a történetem…

Hetedik bejegyzés

…az orvosok, de a pszichiáterek is mindenre tudnak valamilyen gyógyszert felírni. Akár betegségre, akár egészségre. Igazi gyógymóddal azonban alig tud szolgálni a modern orvostudomány. Minden betegséget csak „szinten tartani” tudnak. Vannak általáns népbetegségek / ide tartozik most már a depresszió és egyéb betegségek is/, de ezek közül knkrétan gyógyítani egyiket se tudják. „szinten tartó” kezelések vannak, de bizonyos országokban sok betegséget nem is tudnak értelmezni, vagy mert nem betegségnek könyvelik el, vagy egyszerű évezredes gyógymóddal elég könnyen orvosolják…

Végrehajtották tehát rajtam az elektrosokk-kezelést. Sokan azt gondolják, hogy az egyszeri, mint egy műtét, Nem. Azt akkoriban kúra-szerűen alkalmazták. Nálam több napon keresztül, kb. négy alkalommal végezték el. Talán két napos szünetekkel.

Én ettől a terápiától reméltem, hogy meggyógyulok, de még mindig nem tudtam, miféle betegségem van, ami ilyen drasztikus beavatkozást igényel. Hivatalosan skizofrén voltam, de hogy mik ennek a betegségnek a kritériumai, azt nem tudtam. Ma sem tudom. „Mert valaki így látta.”

Ezt sokszor hallottam, magamra vonatkoztatva is: „Mi úgy látjuk, ez a gyógyszer jó lesz. Mi úgy látjuk, hogy még nem mehet haza.  Mi úgy látjuk, hogy még nincs jól.”

Igen. Ha valaki azt mondta, hogy Ő már jól érzi magát, ezt a pszichiéterek figyelmen kívül hagyták. Mert ők nem úgy látták. Ők döntötték el, hogy ki mikor érzi jól magát, vagy bizonyos tankönyvi formula szerint, mikor érezheti jól magát… abszurdnak tűnhet ez a hozzáállás és valójában az is. Ha valaki nem tudja ellátni magát, vagy őrült dolgokat cselekszik, akkor esetleg jogos a gyógykezelés. Vagy ha valaki idegileg kibukik, és nincs más lehetősége, akkor fordulhat pszichiéterekhez… stb.

Igen. Ha valaki azt mondta, hogy Ő már jól érzi magát, ezt a pszichiáterek figyelmen kívül hagyták. Mert ők nem úgy látták. Ők döntötték el, hogy mikor érzi jól magát, vagy mikor érezheti jól magát… abszurdnak tűnhet ez a hozzáállás és valójában is az. Ha valaki nem tudja ellátni magát, vagy őrült dolgokat cselekszik, akkor jogos a gyógykezelés.  Vagy ha valaki idegileg kibukik, és nincs más lehetősége, akkor fordulhat pszichiáterekhez… stb.

De hogy valakit akarata, esetleg meggyőződése ellenére bedugnak egy zártosztályra vagy négy hónapra, ez már több emberijogi kérdést is felvet. De szakmait is. Lehet-e bárkinek is segíteni erővel, elnyomással? Szabad-e egyáltalán? Úgy tűnik, az én esetemben szabad volt. Bírósági végzés nélkül.  Erre már jópár évvel a évvel a betegségem kezdete után jöttem rá. Pontosabban megtapasztaltam. Ilyesmi thrillerekbe illik. Nem hiszem a mai napig, hogy sok olyan dolog megtörténhet, mint amilyet személyesen átéltem, vagy csak más betegek beszámolóiból tudok. Amikor megszűnik a beteg körül a józan ész, a biztonság helyét átveszi valami definiálhatatlan őrület. Pont ott, ahol az ember empétiát, biztonságot, védelmet remélne. Sok dolog nem úgy történik a világban, mint ahogy ideális társadalomban közönségesen sokan várnák. Vannak azonban általános normák, amihez talán mindenki ragaszkodik, pusztán önvédelemből.

De mintha bizonyos betegektől az önvédelem gyakorlását, a jogszerűség csupán felvetését is megtagadnák. Talán ez még sok helyen ugyanúgy működik. ..

De az elektromos kezelések után se éreztem magam jobban. De rosszabbuk se, ami azért pozitívumnak számított. Hogy mennyi agysejtem pusztult el az ilyen beavatkozások során, azt meg sem merem becsülni, de biztos jó esettanulmányt, tapasztalatot tudtak velem kapcsolatban is megejteni. És az én tapasztalataim, negatív tapasztakataim is gyarapodtak.

Az első zártosztályos élményem talán úgy nyolc hónapig tartott. Rengeteg gyógyszerbeállítás, hazamenetel, aztán pár hét múlva újból kórházi kezelések, először ennyi időt vettek igénybe. Menet közben leszázalékoltak, de mintha nem is rólam, mint emberi lényről esett volna só, hanem mint valami programozható érzések és fájdalom  nélküli műanyag próbababáról. Van olyan tanítás, miszerint tekints tárgyként az emberekre, és Ők majd a javadra, tetszésed szerint köréd rendeződnek, és szolgálják majd a céljaidat… Sokan ezt érzéketlenségnek nevezik népnyelvi megfogalmazásban.

A pszichés betegek is mintha csak olcsó műanyag flakkonok lettek volna. Töltök bele valamit. Kiborítok belőle valamit. És ha nem tudok mihez kezdeni vele, akkor kidobom.

A zártosztályon úgy viselkedtek. Megtanultak a betegek valamilyen közömbös létformát, hiszen ez garantálta számukra a jutalmat. Akár azt, hogy leengedték sétálni, akár azt, hogy „nemsokára hazamehet”. Kidobják a műanyag flakkont,, Sokan azért visszaválthatós üvegeknek minősültünk, hiszen minduntalan a pszichiátrián kötöttünk ki.

Az én első komolyabb „lázadásom” ezen rendszer ellen elég hamar megmutatkozott…

Folytatom a történetem…

Nyolcadik bejegyzés

… műanyagflakonok a kiállítást nyert ezüst pergetésű díszpoharak között. Kb. ilyen érzéseim vannak utólag a pszichiáter, kontra „beteg” összefüggésben. De  szakdolgozók se aprózzák el. A szakma  díszcsillogásából Ők is legalább egy harmatnyi hajnalpír dicsőséget igyekeznek megkaparintani. Szóval „mi”, betegek időnként lázadtunk. Lázadozgattunk. De nem valami forradalmi szellembe ültetett mél igazságszeretetből, hanem pusztán túlélésből. Elég hamar kiderül a zártosztálon, hog bárki rosszul járhat, hogy bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy másokon látva, magán nem szívesen tapasztalt volna meg. Sok dolognak már az említése is rettentően hatott. Vag voltak szerencsétlenebb betegek, akik pórul jártak. Szedálás, kötözés, rácsoságy. Az elektrosokk-terápia már önmagában ijesztőleg hatott. A tudat, hogy ilyesmit csinálnak zűrös betegekkel. Akiken elméletileg már semmi nem tudott volna segíteni. Egyik alkalommal, amikor kiengedtek minket cigizni . nem is értem, miért kell mindenhez egy másik ember engedélye – arra lettünk figyelmesek, hogy valaki kiáltott, ordított egy nagyot, aztán dübörgés hallatszott. Pont a szemünk előtt zajlott, ahogy az egyik beteg nekilódult szaladni, majd az ápoló rövid úton összerúgta az illető lábát, így elcsattanva a linóleumon az ápoló a testével szorította földre az ápoltat. A beteg attól ijedt meg, hogy közölték vele, sokkolni fogják. Megijedt, és eszement módon szaladni kezdett, de nem tudott túl messzire jutni. A folyosó, amin menekülni próbált (volna), igen rövid terjedelemben foglalta magába a kórterembe vezető ajtókat. Voltak, akiknek ennyi mozgástér jutott hónapokig, Talán harminc-negyven ember. Én sokszor megtettem ezt az utat. Ötven lépés előre, fordulás, majd ötven lépés vissza.

Nem emlékszem pontosan, mert akkorra már én is nagyon betegnek számítottam, és olyan mennyiségű gyógyszert adtak minden nap, hogy sok dolog kiesett az emlékezetemből. Volt, hogy talán egy hónapig kiütöttek. Hogy pontosan mivel, azt nem közölték, de nem járhattam sétálni se, csak a folyosón tudtam egy kicsit gyalogolni. Ötven oda, ötven visszafele. Lehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb, de arra emlékszem, hogy alig vonszoltam magam. A vizet, csapvizet ittam liter számra, hogy kicsit mregtelenítsem a szervezetem, meg sétáltam, vonszoltam magam a folyosón. Egy kívülálló számára úgy tűnhetett, mintha tényleg bolond lettem volna. Pedig nem. Eszemnél voltam.

Így teltek a napok, hetek. Nem beteg voltam akkor, hanem, úgy tűnt, büntetendő renitens. Bajkeverő. A magam részéről biztosra vettem, hogy bosszút vagy büntetést alkalmazva próbáltak jobb belátásra téríteni. Hogy mivel vívtam ki a pszichiáterek haragját? Hát a lázadásommal. Konkrétan nem volt meghatározható, miben is nyilvánult meg ez a lázadás, de főleg ellenérzésekben és ellenvéleményekben…

Folytatom a történetem…

Kilencedik bejegyzés

… nem marad más választása az embernek egy abszolút kiszolgáltatott helyzetben, mint a lázadás. Lázadozgatás, ami korántsem egyenlő az agresszióval vagy a szervezett gerillaháborúval… Túlzás egyébként háborút emlegetni ilyen helyzetben, de küzdelmet talán nem. Küzdelem egyik napot túlélni a másik után, és ha már az ember nem lát kiutat, marad a teljes önfeladás, amivel az ember mindent felad, még a saját maga által kontrollált gondolatait is, vagy lázad, tiltakozik az ellen a rendszer ellen, amiben mindenki elég rosszul érezte magát, előbb vagy utóbb. Pláne úgy, hogy sokan azzal az ígérettel feküdtek be a pszichiátriai osztályra, hogy valami olyasmi fog történni, ami gyökeresen megváltoztatja, jobbá, esetleg csak elfogadhatóbbá teszi az életét. Mert az azért igaz, hogy sok ember küszködik lelki gondokkal, sérülésekkel, vagy állandósult rossz idegi vagy közérzeti állapottal.

Na, és persze, ténylegesen vannak olyan emberek, akiknek mentális gondjaik vannak. Ezek sokszor téveszmékkel vagy hallucinációkkal járnak együtt. Pszichózisok, amiket minden jel szerint minden ember megél élete során hosszabb-rövidebb ideig. Van, aki többször, van, aki néhányszor. Valamilyen természetes reakció, vagy folyamat, talán védekezés. Olyasmi, mint a rémálom. Mindenki megél egyet-kettőt. Elméletileg, vagy a tudományos állítások szerint nincs semmi funkciója, illetve nem tudni, mi az. De találgatni, elméleteket gyártani bárki tud. Én is elméleti fizikus vagyok, meg író meg csillagász és asztronauta… stb. Bámulom a csillagokat, írok már elég kiskorom óta, és a nevemhez fűződik számos elmélet a fizika szakterületén. Pl. a „fungációs-elmélet”, amely kimondja, hogy a fungák fungálnak, de a diffungák diffungálnak. Szóval sok elmélet születik, amit bizonyos kísérletekkel ténnyé lehet tenni. Így működik / mert máshogy nem tud / az orvostudomány is és az orvostudományok „királynőjének” tartott pszichiétriai tudományok is. Nem vonom kétségbe sok ember kétségbe sok ember segítő szándékát semmilyen tudományágban, de azt se immár, hogy sokszor a tudományos kísérletek személyes kíváncsiságokat vagy ambíciókat szolgálnak. Rajtam a pszichiátriákon történő kalandozásaim során, hát, meg se tudom becsülni, milyen sok gyógyszert kipróbáltak. És gyógyszer kombinációkat is. Tíz, húsz, nem tudom, de rengeteget. Dokumentálva vannak. Zárójelentések garmadáin. Antipszichotikum nyugtatóval. Antipszichotikum nyugtatóval és altatóval. Feszültség oldó és az antipszichotikum és a mellékhatások kiküszöbölésére adott egyéb gyógyszerek. Vagy kétféle antipszichotikum, mellékhatások elleni gyógyszer altatóval… felsorolnom is nehéz lenne. Szedtem, szedegettem a gyógyszereket. És mintha kísérleti jelleggel adták volna őket. Korábban másokon kikísérletezett, vagy épp, hogy rajtam tesztelt kombinációkkal. Elméletekre, feltételezésekre, vagy eléggé felületes, szinte semmire ki nem terjedő, az emberi agyra vinatkozó megfigyelésekre alapozva. És némely gyógyszerrel még sikereket is el lehet érni. Az ember gondjait nyilván nem oldják meg, de manipulatív jelleggel, kijétszva a természet dolgait, működnek azok a mechanizmusok, amelyek minden jel szerint módosítani tudják az agyban végbemenő biokémiai folyamatokat. Pont, mint a kávé, nikotin, alkohol, fájdalomcsillapító és egyéb szerek. Vagy hatóanyagok. De hát akkormi a gond ezekkel a pszichés betegségekre adott gyógyszerekkel? – merülhet fel ezek után a kérdés. Hát, tulajdonképpen a mellékhatásuk mellett a fő hatásuk. Aki nem szedett ilyen gyógyszereket, az nem érti, mik ezek a hatások, érzések vagy tudatmódosulások. Amelyek maguk generálják sok esetben azokat a torz érzéseket, amik szintén tudnak olyan rossz érzést kiváltani, mint a hallucinációk. Na, nekem olyanok egy jó darabig nem voltak. De később kiderült, semmi sem lehetetlen.

Sokan mondják, minden fejben dől el, és az antipszichotikumok is ott hatnak… Eleinte nem is értettem, miért szerepel a paranoid kifejezés a diagnózisaimban. De azt se, hogy milyen valótlan, nem valóságos hangokat vagy képeket érzékelek én, amiről nem is tudok. A lázadásom ebben nyilvánult meg. Vitába szálltam „szakemberekkel”, hogy talán téves diagnózist állítottak fel. Egyik alkalommal olvastam a kórteremben egy cikket az ilyen típusú félrekezelésekről. A kezelőorvosom épp ügyeletben volt estefelé. Sikerült leszólítanom a folyosüón, és kértem, hogy beszéljünk. Azt gondolhatta, szerintem, hogy panaszkodni akarok, milyen rosszul érzem magam. Fogadott is nagyon hamar az orvosi szobában. Máskor mindig sok dolga volt. Most időt szentelt rám. Kb. fél percet. Harminc másodpercet. Leültetett az orvosi szobában, és megkérdezte, mi a probléma. Felvetettem.

• Doktornő! Nem lehet, hogy engem a gyógyszerek tettek skizofrénné?

…Eddig tartott a harminc másodperc. A doktornőn mintha átsuhant volna valami mély gondterheltség, aztán felállt, és magamra hagyott az orvosi szobában. Eleinte azt hittem, hogy még visszajön, csak eszébe jutott valami dolga, azért ment ki. Vártam talán két pervet, és elindultam kifelé az orvosi szobából, keresztül a nővérszobán. Ott már az egyik férfi ápoló készített egy nyugtató / szedáló / injekciót. Közölte, hogy ne menjek még a szobámba, mert kapni fogok egy kis „szurit”, mint ahogy a gyerekeknek adják a védőoltást. Egyből leesett, hogy a kis doktornő rendelte el. Tiltakozásnak ott helye már nincs. Ezt pontosan tudtam.

• Legalább jobban fogok aludni – közöltem, viccesre véve a figurát…

Tizedik bejegyzés

Folytatom a történetem…

…és igen. Jobban aludtam aznap este. Ha leszedálják az embert, akkor az eszéről se tud. Én voltam így egy igen perdöntő napon… Sokadjára rendelték el későbbiekben a kényszergyógykezelésemet, valamilyen számomra máig ismeretlen indokkal. Valaki hasraütésre bemondta, hogy rosszul vagyok, és az orvosok már meg se vizsgáltak. Tudták a diagnózist és kész. Valaki hasraütésre bemondta, hogy rosszul vagyok és az orvosok már meg se vizsgáltak. Tudták a diagnózist és kész. Egy paranoid skizofrént el lehet vitetni, hiszen elméletben ön és közveszélyes. Úgy érveltem egyszer a bíróságon, hogy ilyen nincs. Valaki vagy veszélyes /legalábbis időnként/, vagy önveszélyes /legalábbis időnként/. A kettő együtt nem nagyon állja meg a tényszerűséget. A hó tud lefelé esni, vagy tud felfele esni, de egyszerre mindkét irányba nem.  Ráadásul a paranoia lényege, hogy az ember fél. Szinte mindentől és mindenkitől.  Tehát fél bántani bárkit. Fél az ilyen beteg a rendőröktől, az orvosoktól, a háborútól, az erőszaktól, a pókókról… stb. Tehát eszébe se fog jutni bárkinek ártani. Az ilyen időszakot csak túl lehet élni. Várni, amíg jobbra nem fordul az ember, és sokszor elég a pihenés, alvás, regenerálódás, esetleg valamilyen nyugató hatású készítmény, és jól lesz az ember. A súlyos paranoia, az ilyen.

Tengerészgyalogosok számoltak be például olyan esetekről, hogy szolgálatuk alatt  bevetésen, napokig nem tudtak aludni. Ebből kifolyólag mély fizikai, idegi kimerültség, és az alváshiány súlyos paranoid téveszmékhez vezetett még náluk is, ilyet én is megtapasztaltam. A mély kimerültségtől paranoid téveszméim lettek. A gyógymód ilyen esetekben, ha más „probléma” nincs, az alvás, pihenés, regenerálódás túlmegy az emberen. Szóval, voltam akasztott ember is már, vagy ha az nem, de sokszor leszedáltak. Valamilyen injekció „koktéllal” kiütöttek. Ha úgy látta az orvos, hogy szükséges, akkor igen És általában „úgy” látták.

Ha jogaimra hivatkoztam vehemensen, ezt agressziónak látták. Ha ellenvéleményt fogalmaztam meg, vagy bármilyen kritikát, akkor valószínűleg közveszélyes esetet láttak bennem. De nem. Meggyőződésem, az ilyen kezelések és a hozzáállásuk bosszú volt, vagy büntetés. Kimondva, vagy kimondatlan.

Bevittek a zártosztályra mindennemű bírói végzés vagy felhatalmazás nélkül. És józan értelmezhető indokkal se szolgáltak. Egyik ilyen alkalommal, ahogy próbáltam az osztályos nővértől valamilyen indokot kérni, közölni vele, hogy indokolatlanul megfosztottak a szabadságjogaimtól, és a méltóságomtól is, és megaláztak. Igen sejtelmes mosollyal közölte velem, hogy „nem, mert nem mondott nekem olyanokat, hogy csináljak az ebédlőben vagy tíz fekvőtámaszt”. Kb. ennyivel le lett volna tudva a dolog, de a kis nővéren azért látszott valamilyen élvhajhász, szadista beütés. Ilyen emberek sajnos mindenhol előfordulnak, és hatalmi pozícióban szeretnek lenni a legjobban. Nekem azonnal elrendelte a leszedálásomat, egyébként megkerülve az ügyeletes orvos hozzájárulását. Törvény rendelkezik most már, hogy mivel, és milyen dózisban lehet a betegeket lenyugtatózni. És indok is kell, de olyat bármikor bárki tud találni. Bizonyítani meg szinte semmit sem kell.

Nos, megaptam az előirt dózisú injekció koktélt, és azzal le is lettem volna tudva, de mivel elég erős szervezetem volt, akkor az még nem ütött ki. Rövid időn belül másodjára is megkaptam a maximális dózist, vénásan. Onnantól kezdve pár perc után filmszakadás.

…nem is tudom, meddig voltam ilyen tudat nélküli állapotban, de később visszajött néhány emlékem. Mialatt a nyugtató működött bennem, azalatt menet közben jött egy elmeorvos-szakértő, akinek hivatalosan már rég nyugdíjba kellett volna vonulnia.  Úgy hetvenévesnek tippeltem, és később megtudtam, nem is tévedtem nagyn. Szóval előbb lenyugtatóztak, aztán jött az elmeorvos-szakértő, mert mint utóbb kiderült, elrendelték a gyámság alá vételemet is. Kérvényezték hivatalból. A szakértőnek a feladata lett volna eldönteni, hogy indokolt-e. Nem tudom, mi volt az indok, de ezután már rövid úton gyámság alatt is voltam.

A szakértőn láttam, hogy zavarban van. Talán meg lett neki mondva, hogy mi legyen a véleménye rólam. A szakvéleménye. Három dolgot kérdezett csupán. Tudom-e, mikor születtem. Tudom-e, hol vagyok. És tudom-e, milyen nap van. Komolyabb témákról is el tudtam volna vele beszélgetni, de Ő csak erre volt kíváncsi.  Válaszoltam kérdéseire, ahogy illik, de nem jártam szerencsével…

Folytatom a történetem…

Tizenegyedik bejegyzés

…gyámság alá helyeztek, sőt később a cselekvőképességet teljesen kizáró gyámságot is kezdeményezték. Annyi jogom se lett volna, mint egy kétéves gyereknek. De ez már jócskán a betegség felütése után volt. Addig még sok mindent megéltem.

Ahogy mondják, semmit nem adnak ingyen. Mindenért meg kell küzdeni. Én lassan feketeőves pszichés beteggé fejlesztettem magam. Jó kiképzés kezdődött már az elején, nehezített körülményekkel. Egyszer megfogalmazódott bennem, hogy a zártosztály olyan, mint egy terrorista kiképző központ. Eltölt ott az ember pár hónapot, és előbb-utóbb gyilkolni támad kedve. Ennek a fele azért vicc. Az első harmadik típusú találkozásom a pszichiáterekkel elég fiatal koromban megtörtént. Azóta fejlődött valamit a pszichiátria, de volt miből…

Szóval túl pár vitán, konfliktuson, elektrosokk-terápián és számtalan gyógyszer-kombináción, kb. nyolc hónap múlva szabadultam. Menet közben leszázalékoltak, és felvettek rögvest egy rehabilitációs céghez. Azt hittem, nyolc hónap után szabadultam. De a pszichiátria nem ereszti egykönnyen a betegeket. Az nem úgy megy. Elkönyvelt paranoid skizofrén lettem, és havonta járnom kellett kontrollra. Kontroll. Kontroll vizsgálat. Ami egy jó ideig nem is volt gond számomra, leszámítva azt az apró dolgot, hogy az állapotom semmivel nem volt jobb, mint amikor először mentem pszichiáterhez. De egy fontos előnye volt ennek a szakasznak az életemben, hiszen leszázalékoltak, és felvettek rehabilitációs munkára. Ami azt jelenz, hogy a súlyos megélhetési kényszer lekerült a vállamról, és sokkal könnyebb életem lett. Nem kellett három műszakban tonnákat megmozgatni napi szinten. El se hittem, hogy munka nélkül az ember kaphat pénzt az államtól.

„Leszázalékolás”. Nem ilyenekhez voltam szokva, hogy csak úgy kapok bármit ingyen… Jártam dolgozni négy órában, és még terveim is voltak a jövőre nézve, bár a kimerültség, a tompaság és a halálfélelem belengte mindennapjaimat, csak idővel hozzászoktam. Jött egy jobb időszak, ami alatt még le is tudtam érettségzni. Azt hittem, több gondom a pszichiátriával már nem lesz. De ez a nyolc hónap csak egy kis előjátéknak bizonyult. Szinte jelentéktelen időnek a későbbi hónapokhoz, évekhez képest…

Folytatom a történetem…

Tizenkettedik bejegyzés

…jártam kontrollvizsgálatokra mint a kisdobos. Nem volt benne hiba. Egy kb. velem egykorú kis aranyos pszichiáter lett a kezelőorvosom. Nem tudtam eleinte, hogy létezik az un. szabad orvosválasztás intézménye. Mindenkinek joga van olyan orvost választani, akihez szeretne járni. Bár hozzáteszem, csak az adott kínálatból lehet választani, akihez szeretne járni. Bár hozzáteszem, csak az adott kínálatból lehet választani és nem volt túl változatos a „felhozatal”. Nekem, mint beszámíthatatlan betegnek, nem volt jogom azt mondanimint bármelyik más betegnek; hogy „nem kérek orvosi ellátást”. Ehhez még a halálos betegeknek is joguk van. Nem kérnek orvosi ellátást saját felelősségre. Pont. Nem kell indokolni. A pszichés betegeknél ilyen nincs. Ráadásul ki is vannak a betegek szolgáltatva az ellátórendszernek. Ha nem szeded a gyógyszert, nem kapsz rokkantnyugdíjat… És egy pszichés beteg, aki idegileg és lelkileg is gyenge és még központi idegrendszerre ható gyógystereket is kap, na egy ilyen beteg nem igazán tud olyan megélhetést találni, amiből önálló életet tudna élni. Sokan így szülőkkel kénytelenek élni vagy mehetnek esetleg otthonba. Seretetotthonba. Amelyek bizonyos kivételtől eltekintve inkább siralomházként funkcionálnak. Azt írom, hogy „bizonyos kivételek”, megadva a lehetőségét annak, hogy a pozitív élmény kialakulhasson az ilyen intézményekkel kapcsolatban. De, akik benne vannak, azok zömében fel se fogják, mi zajlik körülöttük. Akik meg felfogják, azoknak automatikusan rossz véleményük lesz az ilyen intézményekről. Ők azt látják, hogy a rászorulókkal egy csomó ember, orvos törődik.  Na meg ingyen kaja, ingyen lakhatás, nem kell rezsit fizetni, nem kell rezsit fizetni, lehet fürödni, stb… elméletileg ez maga a paradicsom földi kifejezése. Elméletileg. A gyakorlatban azonban az ember mindent elveszít, ami az embert emberré teszi. Méltóság, önrendelkezés, munka, saját élet, élettér, kapcsolatok, stb… Az élelmezés nem kisegítő. A privát szféra megszűnik. és igazi törődés nincs. Ellátás van. Ételellátás. Gyógyszerellátás. Orvosi ellátás. Nem egy igazi Csak bolondok dolgoznak rehab cégeknél. szolgáltató központ az ilyen hely. És ha valakiről még a családja is lemond, annak leginkább egy kórboncnok sterilitású „létező hely” csupán.

Jártam rendszeresen a kezelőorvosomhoz. Velem egykorú doktornőhöz. Gondolom frissen szerezte a diplomáját és a gyakornok évek után praktizálhatott. Intelligens, empatikus nőnek tűnt. Sokszor közölte velem, látja rajtam, hogy rosszul vagyok és be kellene feküdnöm. Én ilyenkor mindig halgattam rá. Befeküdtem két-három hónapra. Kijöttem és semmivel sem volt jobb az életem, de az állapotom se. De a munkahelyi közösségi élet plusz energiákat adott. Jót tett a lelkivilágomnak, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Bár, kialakult az a kényszerképzetem, hogy bolond vagyok. Csak bolondok dolgoznak rehab cégeknél. Vagy rokkantak. És mivel én nem rokkant voltam, hát a másik… ezt így magyarázták viccesen.

Nem is ez volt nekem sértő. Örültem, hogy könnyű a munkám, és ezért még pénz, fizetést is adnak, de azért többre vagy másra vágytam. Más munkára. Amiben sikereket, meg eredményeket is lehet elérni. Úgyhogy befejeztem a középiskolát, ami még „egészséges” emberként kezdtem el. Harmadik nekifutásra sikerült elég jó eredménnyel. Kimerítő volt délutánonként még suliba is járni, de nem volt különösebben nehéz. Ha nagyon fáradt voltam, akkor nem mentem be órára. Levelező tagozaton elnézik az ilyesmit. Az osztálytársaim is elfogadtak, csak akkor kellett mindig magyarázkodnom, amikor megkérdezték, mivel foglalkozok. Hát, rehabilitációs cégnél vagyok… és mit csinálok? Hát, betanított munkás vagyok. És hogy kerültél oda? Hát, le vagyok százalékolva. És mivel…? Itt mindig magyarázkodtam. Nem akartam róla beszélni, hogy skizofrén vagyok.

Sokan nem is tudják, mi ez. Ezt a szót se nagyon ismerték. Tudományos értekezéseket kell tartanom felvilágosító jelleggel a pszichés betegségekről és kialakulsuk feltételezett módozatairól… Már utálok minden szót vagy mondatot, amiben a „pszi” előtag szerepel. Nem embereknek való az ilyesmi. De a lelki sérülések és az ezekből adódó betegségek nagyon is emberiek. Bár a tudomány szerint intelligens állatok vagyunk csuupán… és mintha sokan úgy viselkednének… Intelligens állatok módjára…

Folytatom a történetem…

Tizenharmadik bejegyzés

…leérettségiztem, de egészséges munkahelyre nem vettek fel sehova. Sok helyen próbálkoztam. Többet akartam keresni, hogy önálló életet tudjak élni, de sehová nem voltam jó munkaerő. Még konyhai kisegítőnek se vettek fel. A pszichés betegek nem túl jó robotosok. Még a hírük is rossz. Jártam kontrollvizsgálatra havonta egyszer, de sose éreztem magam igazán jól. Egyik módszer se vált be nálam, ráadásul elültették belém a betegségtudatot.  Ez kívánatos minden pszichés betegnél.  Ha nincs, már az is elítélendő. Szinte már büntetendő hiányosság. Nem igazán lehet definiálni, mi az a „betegségtudat”, de mivel a valóságban ilyen nincs, ez csak egy műszó, ezért minden bizonnyal ez a pszichiáterek tudományához tartozik. Meggyőzik, elhitetik a sérültekkel, hogy torzan viselkednek. A betegeknek magukra kell fókuszálniuk, és belátni, hogy amit a pszichiáter betegesnek tart, az torz. A betegség része. Fogadja el, értse meg, hallgasson ránk, mi ezt tudjuk, látjuk magán. És ha nincs normális, a pszichiátrián kívüli kontroll, akkor ezt minden belátó ember beveszi. Elhiszi bármelyik korábban normális ember a környezettől elzárva, hogy beteg. Hogy tudathasadásos, és az illető, ha olyan típus, még tüneteket is produkál. Figyeli magán a betegség jeleit és idővel egyre többet fog magán felfedezni. Fáradt vagy. Beteg vagy. Ingerült vagy.

Beteg vagy. Van valami, amihez ragaszkodsz. Rögeszme. Nem fogadod el mások, akár a többség hitvilágát. Téveszme. Ha azt mondod, te nem hallucinálsz, akkor meg akarod téveszteni az orvosokat és még betegségtudatod sincs. Vannak egyébként személyiségzavaros emberek. ez tény. A történelem számtalan ilyen esetet leírt. De ahogy tapasztaltam, láttam, senkinek nem tudták gyógyszerekkel, megváltoztatni a személyiségét, csak bizonytalanná vagy apatikussá tenni. Aki ilyen inaktív, nem kezdeményező, nem problémás.

Bár pont az hiányzik az ilyen betegek hozzátartozóinak, ami alapból kívánatos lenne, hogy a beteg nem tud normális életet élni. Nem akar tanulni, se dolgozni, se jól viselkedni. Mint a kutyáknál. Ha a sarokba piszkit, bele kell nyomni az orrát. Ha még mindig a sarokba piszkit, akkor rossz kutya. A betegeknél, ha valaki nem eszi a tökfőzeléket, akkor jön a bünti. Ha még mindig nem, akkor „már megint rosszul van”. Rossz fiú. Más gyógyszertkell adni, és egyből be a kórházba… Eltúloztam egy kicsit, csak hogy szemléletes legyen a hozzáállás…

Szóval fókuszálj a betegséged tüneteire, és közöld a kezelőorvosoddal, miért vag beteg. Kaphatsz pár jó szót vagy gyógyszert cserébe jutalmul. A jó szó egyébként a pszichiátriákon, mint a fehér holló. Biztos van, csak valahol máshol…

Eltelt vagy öt év nyűglődve, elég keservesen az életemből. Mindent elkövettem, hogy meggyógyuljak, de nem volt sose jó az állapotom. Ezt vagy én éreztem, vagy ha nem, akkElhagytaor a pszichiáterem közölte, hogy szerinte én rosszul vagyok. Ez ment kb. öt évig. Ezután minden mindegy alapon elhatároztam, elhagyom a gyógyszereim szedését. Ha nem érzem magam jól tőlük, sőt, sok mindenben csak megnehezítik  az életem, akkor talán abba is hagyhatom a szedésüket… Addigra szedtem antipszichotikumot, feszültségoldót, altatót, de talán még hangulatjavítót is. Elhagytam mindet egyszerre csak úgy magamtól Hiba volt. A legsúlyosabb talán életemben. Nem tudtam aludni, paranoid félelmeim lettek, de olyanok, hogy minden porcikám remegett.  Ekkor kezdtem el életemben először hallucinálni… téveszmék napokig, valami pokol. Csak mentem, mint egy tényleges megszállott. Azt se tudtam legtöbbször, hogy hova és miért. Gyalogoltam vagy másfél napot szinte egyfolytában. Rendőrök szedtek össze végül. Nem bántottam én senkit, csak olyan kényszerképzeteim támadtak, amik sarkaltak, motiváltak, hogy törjek be egy ajtóüveget. Egyébként nem ok nélkül. Azt hittem, ott várni fog valaki. De nem várt senki. Értesítették a rendőrséget, és tudtam is, hogy „sáros” vagyok. Bűnös. Be is ültem engedelmes kisdobos módjára a rendőrautóba. Tudat kikapcs, és arra eszmélek, hogy egy széken ülök hátrabilincselt kézzel a rendőrörsön.

Négy rendőr fogott közre. A velem szemben állón láttam, hogy a szemével le tudna rombolni. Nem láttam korábban ilyen típusú agressziót élőben. Nem tudom, mivel húztam ki a gyufát, de ütlegelt. Talán erre eszméltem. És szemmel láthatóan gyilkos indulatokat táplált irányomba. Na, nekem nem kellett több. Momdom, ha már agyonvernek, akkor igazi okot is adok nekik hozzá. Szándékosan elkezdtem velük kötekedni. Tudatosan, számolva a következményekkel. Mondom, tisztességesen megvernek, esetleg még megfenyegetnek, aztán elengednek, és majd mehetek a bíróságra hatósági közeg megsértéséért. Ez lett volna szerintem a gyakorlatias eljárás…

De egy pszichés betegnél nincs gyakorlatias eljárás, ezt megtanultam… nálunk mindenért hatványozottan kell bűnhődnünk… még a betegségünkért is. Még akkor is, ha szimplán csak rosszul érezzük magunkat… mindenért megtorlás… Számomra értelmezhetetlen értelmezhetetlen emberi furmány vagy szakmai hozzáállás miatt…

Tizennegyedik bejegyzés

Folytatom történetem…

…szóval meggyült a bajom a rendőrséggel is. Ezen magánszámom után rabosítottak. Ujjlenyomat minden ujjamról, tenyérről. Profilkép és premier-plán… Bírósági tárgyalás nélkül elrendelték ekkor először a kényszergyógykezelésemet. Nem tudtam pontosan milyen jogalappal, de később megtudtam, hogy garázdasággal vádoltak meg.

Négy hónapig tartott az első kényszergyógykezelésem. Az első hónap, mint egy magánzárka. Nem hagyhattam el a kórtermet. Még a WC is a kórteremben volt. Pszichiáterekkel vagy szakdolgozókkal még csak beszélni sem tudtam, pedig elég logikusan és tárgyilagosan próbáltam kipuhatolni, hogy meddig akarnak benn tartani. A kórteremben többen voltunk. Rajtam kívül eleinte csak kizárólag a magatehetetlen betegek. Volt, aki éjjel-nappal eszméletlen volt és voltak olyan kommunikációra képtelen idős férfiak, akiket nappalra tolószékbe kötöztek. Ez megfigyelő volt megint. Soha nem fogom megérteni a paranoid embereket, miért figyelnek… miért ültetik el bennünk még pluszba azt az érzetet, hogy „figyelünk”?

Keserves 4 hónap volt. Erős dohányos voltam akkor, de se cigi, se hely nem volt, hogy rágyújtsak. Nálam a cigaretta jelentette azt a szalmaszálat, amibe kapaszkodtam ebben a félelmek, depresszió és iszonyú, fizikai fájdalommal (!) járü magányos világban. A magány okozhat fizikai fájdalmat… Na és valamelyik tudatmódosító okozta olyan feszültségben, amiben az ember nem bír ki pár másodpercet se, erős mozgással, kényszer nélkül. Ez egy mellékhatás. Adtak olyan pszichotikumot is, amitől fokozatosan kezdtem megbénulni… először csak időnként begörcsölt az egyik vállam, majd idővel a lábam is ki-ki bicsaklott alólam és a végén már csak feküdtem és a szememet sem tudtam már nyitva tartani.

…jött egy ápoló, aki észrevette, hogy rosszul vagyok, és értesítette az ügyeletes orvost. Nekem meg szinte kiabálta jóhiszemmel, hogy nézzek rá…. nézzek rá… mert már a légcsövem is görcsölt, hörögve vettem a levegegőt, és a szememet is hatalmas erőfeszítés volt időnként felnyitni. Hoztak valamilyen injekciót, beadták vénásan és lassan jobban lettem.

Ez nem tudom, milyen terápia volt, de később is alkalmazták nálam ezt a gyógyszert… ahogy korábban már említettem, javító-nevelő szándékkal, de meggyőződésem, hogy az én esetemben még bosszúból is. Móresre akartak tanítani… és sikerült is nekik…

Folyt. köv.