Tegyük fel, hogy az egész élet nem kanonizációs probléma, hanem gamifikációs. Tegyük fel, hogy valaki írt egy játékot (vagy valakik írtak, bár az összedolgozás, csapatmunka programozók körében koránt sem lehet olyan zökkenőmentes, mint állítják), mondjuk 1999-ben, és a játék egy idő után elkezdte játszani/írni saját magát. Most, hogy kissé kivontam magam ez életből, láthattam, hogy tényleg az van, amit Joe Dispenza mond, hogy az emberek napi rutinja 95%-ban automatikus, előre bejósolható, „robotikus”.
1999-re tesznek egy csomóan egy kommunikációs fordulatot, amikor levetítették a Mátrix című filmet, nálunk, a főiskolán az 1984-gyel párhuzamosan. Amellyel egy időben bevezették a 3G-t (tehát nem az 5G-t), a harmadik generációs mobil technológiát, és az emberek ennek módfelett örültek. 3G-s telefonokat osztogattak a Mátrix vetítésein, az 1984-en pedig berúgott bölcsészkék nézték a Nagy Testvért. Keanu Reeves szerint a Mátrix is ilyen dokumentumfilm-féleség, és az 1984 is ilyen dokumentum-szerűség, csak most nem tudni, hogy Orwell óva int ettől a jövőtől, vagy ezt a jövőt tervezte, vagy „úgyis ez lesz” alapon halála előtt még kiengedte a kezéből a gyeplőt, és leírt egy legvalószínűbb forgatókönyvet. Mivel maga is szocialista volt, és az Angszoc nevű fiktív Párt is elvileg a megvalósult szocializmust példázza.
Az volt a baj, hogy együtt nem lehetett mind a kettőt megnézni, mert talán abból egy montázs jobban fedte volna a valóságot. Emlékszem, mennyit kínlódtak az informatikusok, hogy a számítógépek rendszer-órája csak 1999-ig van kidolgozva, utána az összes PC mehet a kukába, vagy cserélhető le. Ez a probléma sokáig a porondon volt. Aztán mi volt 2000-ben? Y2K, részegség, senki nem tudja, de nem emlékszem, hogy akár egy számítógépet is le kellett volna ezért selejtezni. Aztán ment minden(ki) a maga útján.
Hogy az eleve elrendelt útján ment, vagy a választott útján, a mai napig kérdés, de ez a kérdés már nagyon régen fennáll. Automatizmusok irányítanak minket, amelyeket a környezetünk határoz meg, dróton rángatott bábuk vagyunk. Mindenki influenszer, azaz nyomást akar gyakorolni a másikra, ennek a pszichológiája annak az alapvető ismeretnek a hiánya, hogy van „laissez-faire” hozzáállás is, tehát „ahogy esik, úgy puffan”. Ezt a hozzáállást szintén a főiskolán lehetett megtanulni, a szemfülesebbek már főiskola gyakorlóiskolájában tudták, hogy „ilyen van”, és valamivel kellemesebb, mint az egymásra telepedés.
Nos, ha a játék játssza önmagát, és a játékba be van építve a skizofrénia, akkor bizony lesz skizofrénia, ha a fene fenét eszik is. Valahogy mindig megcsinálják, hogy legyen. Tegyük fel, a technológia változó, amivel „keltik”, de mindig éppen a legújabb, legmodernebb „kiárusított haditechnológiával”. És bizony kell rá szedni a gyógyszert, mert a skizofrénia tessék-lássék módon, de kézivezérlésű. Mondjuk kicsit furcsa, hogy drónról kivetített hologramok ellen a tabletta a hatásos, de higgyük el nekik, hogy úgy van, és vegyük be a gyógyszert. Mert ha a fene fenét eszik is, skizofréniát okozni tudnak, minél jobban bizonygatod, hogy nem, annál jobban igen. És ez igaz például a rákra is. Mi lenne, ha feltennénk a kérdést: Miért nincsenek a rákból felépülés-történetek? Csak Urban legend szinten…
Mert az emberek örülnek, hogy túl vannak rajta, nem forszírozzák tovább a dolgot, mert „a rák visszajöhet”, „áttétet képezhet”, nem jó kísérteni a sorsot/jószerencsét. Ugyanez a helyzet a skizofréniával: aki naponta hangoztatja, hogy skizofrén, vagy nem hangoztatja, de tudott dolog: a Rendszer hagy számára kibúvót, esélyt a „gyógyulásra”, de ha nem él vele, és tovább erőlteti, bebizonyítják újra és újra, hogy kell a gyógyszer, és lesz rehab. és lesz „szeretetotthon”, mert a rendszerbe bele van kódolva a skizofrénia, és a rák, és a „szeretetotthon” és a hospice.
A skizofrénia elől „elbújni” nem lehet, az 1999-ig lefektetett társadalmi szabályok szerint van skizofrénia, mert része a pszichiátriai rendszernek, enélkül nincs igazi pszichiátria, enélkül csak szétesés van, szétzilálódása egy fennálló rendszernek. Nincsenek igazán „pszichiátriai túlélők” sem, csak „leave me alone”-ok vannak, „person”-ok vannak, akik levelezés útján érintkeznek a pszichiátriával, és szednek valami idegnyugtatót, ami hat is, meg nem is annyira, a játék alapjai olyan egyszerűen ostobák, mint hogy „ne lopj”, „ne cigizz”, „ne igyál”. Mert különben rossz ember vagy. A játékot olyanok írták, akik nem próbálták egyiket sem (komolyabban, tehát feltehetően „kockák”), csak tudják, hogy „tilos”, és olyan „játékosokat” hagynak bent a rendszerben, mint az „állandóan hallucináló skizofrén”, vagy a „kleptomániás elmebeteg”, akik miatt szükséges a pszichiátria, akiket inkább kezelni kell, mint gyógyítani.
A pszichiátriát nem lehet észérvekkel támadni, mert irracionalitással kezeli az irracionalitást, a pszichiátriát csak békén kell hagyni, a rendszer (a régi és az új is) bőven termel ki oda való embereket. Akikre nem lehet észérvekkel hatni, nem lehet felvilágosító kampányokkal ellenük hatékonyan fellépni, mert mindig akad egy „hülye”, amelyikkel semelyik rendszer nem tud mit kezdeni, és „1 bolond 100-at csinál” alapon hozzáigazítják a többi hülyét, és hiába jönnek rá 20 év múlva, hogy hülyének lettek nézve, a hülyeség ragadós, mindenféle értelemben, úgy is, hogy fertőző, és úgy is, hogy rajta marad az illetőn. Hiába volt az internet hajnalán a szabály, hogy a skizofrének 1/3-a spontán gyógyul, közbe jött a központosított adminisztráció, és most már azért se gyógyul senki sem spontán, legalábbis a megfelelő szervek tesznek róla, hogy ne gyógyuljon, se spontán, se sehogyan. Ahogy az orvosi nyilvántartási rendszer teljessé vált, a skizofrénia „gyógyíthatósága” 0%-ra zuhant vissza…
A játék írja önmagát, és a játék játssza önmagát a 20. századi szabályok szerint.
Jelenleg úgy látom, hogy minden pszichiátriai reform-mozgalom csak arra szolgál, az 1984 mintájára, hogy „felkutassa” az „eretnekeket”, és visszacsalogassa őket a már jól ismert, kitaposott útra (ami sehova se vezet).
Discover more from Skizofrénia underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.