Susan Sontag: A nőkről

Susan Sontag A nőkről írt esszégyűjteménye mintha folytatása lenne Virginia Woolf esszéinek. Úgy feminista, hogy kritizálja a feminizmust, mint ahogy minden antipszichiáter leszögezi, hogy ő aztán nem antipszichiáter.

Susan Sontag azzal kezdi, hogy egy nőnek nem illik megkérdezni a korát, és különben is rosszabbul öregszenek, mint a férfiak. Amúgy a témáról nem sok mondanivalóm van, mert nőügyben nem érzem magam illetékesnek, pláne abban, hogy én osszam az észt párkapcsolatokról, még egyebekről. Amúgy a fasizmusról is szó esik a könyvben egy náci propagandista kapcsán.

A szerző azt nem veszi észre, hogy őrá is rá lehetne akasztani például a „femináci” jelzőt… Ez mindig így van, amikor valaki duális világképben gondolkodik, mint például zsidó-goj, cigány-magyar, szcientológus-wog, pszichiáter-páciens, skizofrén-egészséges ésatöbbi, ésatöbbi…

Susan Sontagnak még egy páratlan megfigyelése volt ezzel a duális világképpel, mégpedig az, hogy a rendszer kitermeli a saját elitjét, a nőpártiság csak őrá és néhány ismerősére-harcostársára korlátozódik, és amúgy minden marad változatlan. Keveseket tud hatni egy-egy ember (főként a környezetére), de ha a rendszer nem érett meg a változásra, hiába az empátia, hiába az érdekvédelem, hiába a szakszervezet, az egész csupán tóba dobott kő utáni fodrozódás. Az ember hiába teszi fel az életét egy eszmére, a maximum, amit elér vele, hogy elfoglaltságot talál magának, és néha jól szórakozik.

Fasizmus pedig mindenféle létezik, azt hiszem, én skizófasizmusban voltam eddig bűnös (azaz pozitívan diszkrimináltam a skizókat, holott nem gondolom, hogy mindegyikük megérdemelné), és nyelvtannáciságban, abban sem teljesen, mert a szövegeimben is egyre több az elütés, elgépelés, és blogger lévén eléggé hányaveti módon kezelem ezeket. Nincs igazán lektor mellettem, aki Editálna, vagyis szerkesztene, ahogy esik, úgy puffan, újabban már nem is SEO-zok. Irodalmi író sose lesz belőlem, mert nem babusgatom a szövegeimet, jóformán vissza se olvasom. Ha eszembe jut valami, azért kiegészítem. Mindig ilyen blogra vágytam, hogy sose legyen teljesen lezárt néhány írásom… Ilyet könyvben nem lehet megcsinálni, csak nehezen, és hogy mit hagyok az utókorra, egyelőre nem érzem égető szükségét, hogy ilyenekkel foglalkoztam… Amúgy a legnagyobb dobás szerintem még mindig az lenne, hogy hogy lehetne azt genetikailag megoldani, hogy az ember a bankszámlájával együtt reinkarnálódjon, right? 😉