Blöff vagy pedig tudományos előrelátás?
Marshall McLuhan: A Gutenberg-galaxis című munkája a korában sok vitát generált, és talán mind a mai napig nincs konszenzus fölötte, hogy egy hatalmas blöff, vagy esetleg nem is annyira hatalmas. Igazából blöffnek nem neveznék valamit, amit valami olyasvalaki mond be, akinek sorra bejönnek a blöffjei. Nem sok terminus kötődik Marshall McLuhan nevéhez, de ami igen, azt a mai napig emlegetik, éppen találó volta miatt. Ilyen a Gutenberg-galaxis, valamint a világfalu kifejezés, és több nem is nagyon van, amiről tudok, legalábbis én még nem futottam bele, ezeket viszont használom is, kellő intenzitással.
Viszont fura, egyéni meglátásokból nincs hiány, példa erre a csirkés sztori is, akár (a törzsi kultúrában ha véletlenül átrepül a filmen egy csirke 1 másodperc alatt, az 5 percről, mindenki arra az 1 másodpercre fog emlékezni)… Amiért Magyarországon már látnokot, zsenit kiáltanának, a jó kis angolszász kultúrában megkínálják egy blöffkirály, pokerface titulussal. Nem tudom, melyik a jobb, ahelyett, hogy hagynák csak élni az embert, vagyis hogy foglalkozni a saját dolgával. Mindenesetre a negatív reklám is reklám.
A tipográfiai ember mint kulturális képződmény
Ami miatt, gondolom, fanyalognak a kritikusok, az az, hogy valójában egy rendhagyóan induló, de aztán szép csendesen leülő, a sorba beilleszkedő irodalomtörténetről van szó, az alcíme talán mindent meg is magyaráz: A tipográfiai ember létrejötte (és itt nem holmi papírmasé figurákról van szó). Tehát a könyvnyomtatásig terjedő időszak útját írja le, mindössze ennyi, amire vállalkozik. Nem mellesleg megteremtve a médiatudomány és a kommunikációelmélet szaknyelvét. Vagyis nagyban hozzájárulva. Mindezek apjának is szokták nevezni. Vagyis atyjának, lényegtelen. („Father.”) Sokak szerint aktualitása csak fokozódott, illetve új lendületet kapott az újmédia (úgynevezett „internettó”) megjelenésével. Ahogy a verbális kultúra embere egy törzsi kultúra résztvevője is egyben, a tipográfiai ember szükségképpen nacionalista, és a törzs helyett megkonstruálja saját nemzetállamát. Csöbörből vödörbe.
Az egésznek a kulcsa abban áll, hogy kanadai angol professzorként (magyar megfelelője a magyartanár), illetve filozófusként hajlandó volt irodalomtörténetébe belevonni az antropológiát, illetve a médiát szerepeltetni az elméleti kifejtésben, legalább összehasonlítási alapként (ne feledjük, ez még a mai modern irodalomelméletben, pláne irodalomtörténetben sem megnyugtatóan megoldott dolog), és mint egy varázsütésre megszületett a kommunikációelmélet. (A kommunikáció a mai napig azokból a selejtes(nek gondolt) hozzávalókból „barkácsol”, amit az irodalomtudomány meghagy neki, tehát egy eléggé komplementer jellegű tudomány – jegyezhetné meg valaki zárójelben rosszmájúan, pl. én is, akár.) Cserébe a kommunikáció kiterjesztette a hatókörét mindenre, ami nem irodalom, úgyhogy kiderült, hogy az irodalmon túl is van élet. Sőt, több is a levegő, mint az irodalmon belül, ezt mintha elég sokan éreznék is a lakóság köreiből.
Magyarosok álma: irodalomtörténet, extrákkal
Hm, hm. Olvasgatva a könyv kísérőtanulmányát és a Wikipédiát, az jutott eszembe, hogy „így legyen 5-ösöm a lottón”, ugyanis ami oda (és amoda) le volt írva, az mind bennem is felmerült, olvasás közben. Ahogy Almási Kitti könyveinek nem én vagyok az ideális olvasója, ennek viszont pont, hogy igen. Nem is tudom, hogy voltam meg eddig Marshall McLuhan olvas(gat)ások nélkül, de valahogy átvészeltem… Abban is különleges, hogy az ilyen korai irodalomtörténeteket általában csak nemzeti szinten tárgyalják az irodalmi szakok. Ez viszont világirodalmi kitekintés. Nem tudom, talán Kanadából jobban látszik az európai kultúra kibontakozása a könyvnyomtatásig, ha most már megint rosszmájúskodni akarnék, immár második alkalommal ma este.
A fejezetek beosztása (és felosztása) is rendhagyó, mert számozás helyett egy-egy hosszabb, hangzatos szövegrész szerepel a fejezetek élén, mindig van egy másik elméleti, vagy történeti műből átvett rész, plusz néhol a szépirodalmi idézetek is csatlakoznak mindehhez. Rengeteg magyar, számomra is ismeretlen irodalomtörténész szerepel az idézetlistában, de tényleg feltűnően sok. Értjük, Kanadából, jó, oké. Aztán szépirodalmi témában már nem olyan széles a repertoár. Van néhány vesszőparipája, például James Joyce Finnegan’s Wake című alkotása, amiben, úgy tudom, szintén túltengenek a magyar szavak és kifejezések. (Abba most nem kellene belemenni ilyen későn, hogy miért is, konkrétan, mert ránk virrad.)
A sok tanulmány után kevés szépirodalmi szerző
Valamint szintén mániája még Shakespeare, valamiért a Lear király különösen, John Milton Elveszett paradicsoma, Jonathan Swift, Miguel Cevantes, ja, Francis Bacon-t ki ne hagyjam, a filozófusok közül. Mi van még, érdekesnek és meghökkentőnek hangzik az a meglátása, hogy a kézzel írott könyv úgy viszonyul a nyomtatotthoz, ahogy a fényképezés a televízióhoz. Vagyis sehogy, szerinte. A könyvnyomtatásról vagy Gutenbergről szinte semmit nem tudunk meg, mert ezt a tudást eleve adottnak veszi a szerző, gondolom. Amúgy vissza-visszatérő toposz még a verbális- valamint vizuális, sőt, tapintási kultúrák közötti különbség. Valamint ezzel kezdi a könyvet is, irodalmilag, kulturálisan és antropológiailag is körüljárva.
A képernyő és a törzsi kultúra visszatérése
És itt az az ötlete támadhat az embernek, hogy a verbális, törzsi kultúrák és az vizuális, olvasási kultúrák egymásba áttűnhetnek. A televízió megjelenésével az új törzsi emberek megszületését is köszönhetjük, szerinte. (Hogy mennyire egyetértek ezzel, azt sem fejteném már ki bővebben, de azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon, de a minimum az, hogy eléggé.) Sokaknak csenghet ismerősen a „tévépásztor” kifejezés.
Sokáig eltart az antik témák tárgyalása, retorikástól, verbális hőseposzostól, aztán a középkor a maga mormogós felolvasásával, egyházi, papi kézben központosult tudományosságával (amibe beletartozik a korabeli vallás, irodalom, de a matematika, fizika is, de hát, aki régi magyaros volt valaha is, az már csak tudja, aki pedig nem, annak most elmondtam). Aztán a könyvnyomtatás tényleges fogadtatására már csak néhány rövid fejezet jut a végén. Skizofrénia a negyedik fejezetben, virágok az öltözőben, ennyi voltam mára. Ja, tegnap volt az olvasás világnapja, ami miatt „duplikáltam” ezt a tartalmat, 1-2 óra csúszás volt ezzel az írással, annyira ez még nem vészes, szerintem.
https://moly.hu/konyvek/marshall-mcluhan-a-gutenberg-galaxis