Hogy mondjam el?

Nem tudom, hogy mondjam el úgy, hogy be se vigyenek, és a bejegyzés is megmaradjon, hogy a skizofrénia nem létezik, hanem pont azok hozzák létre, akik utána jönnek, hogy megmentsenek tőle. Ez így eléggé diplomatikusan hangzik. Mondtam is valamit, meg nem is. Ez valószínűleg valami ősrégi taktikai trükk lehet, amit a skizofrénnek bélyegzettekkel csinálnak, aminek a kifacsart logikája sem lehet újkeletű.

Mivel számomra nyilvánvaló az egész eljárás, amit Franz Kafka A per című művével rokonítok, és hoppá, valóban van per is, rejtve elvégzett, sokkoló módon kialakított perlefolyás is, ennek a taglalásától is eltekinthetünk. Az állam abból indul ki, hogy olyan képtelenségek nem fordulhatnak elő a világban (a mai, modern eszközök bevetésével bármi előfordulhat, csak szólok), ami magyarázat lehetne a skizofrén személy (nevezzük a téma leegyszerűsítése kedvéért personnak) átélhet. Perszike átélheti, persze, a szexuális zaklatástól kezdve a drónoktól vetített hologramokig (az új divat) a zaklatás bármely formáját, úgysem hiszenek neki, még a legközelebbi hozzátartozói („szerettei”) sem, hiszen beszámíthatatlanná lett nyilvánítva, azaz köztulajdon, bárki gyakorolhat az elméjén, még gyógyszerkísérlet céljából is, akár.

Perszike a társadalomban is elcsúszhat, még ha jó skizofrénként viselkedik is, akik többet vélnek tudni a skizofréniáról, rájátszanak erre a címkére, direkt idegesítik/zavarják, csak hogy bevitethessék, egyrészt az egójuk kéjes kielégülése végett, másrészt akár anyagi haszonszerzés céljából. Mindezek után elképzelhető, mennyire megnyugtató, amikor a „mentők” kopogtatnak az ajtón, hogy megmentsenek (hogy mitől? csak nem saját maguktól?). Aztán a pszichiátria feladata, hogy erővel és gyógyszerrel és joggal és erőszakkal elhitesse az áldozattal, hogy ő csak úgy képzelte az elméje ellen folytatott hadviselést, ezek nyilvánvalóan a „betegség” tünetei, aztán jön a fenyegetőzés a jogfosztással, a gondnoksággal (néha felcserélve a sorrendet, így öngólt rúgva), de semmi baj, itt a lényeg az áldozat fenyegetése, agymosása, és olyan módon való bánásmód gyakorlása, és általánossá tétele, hogy még az áldozat érezzen szégyent azokkal szemben, akik ezeket tették vele.

Mindegy, a lényeg, hogy többet nem győzködöm lehetőleg minderről a lakosságot, úgysem lehet, az Egyesült Államokban a fiatal gyerekek 10%-a ADHD-s szereken van (gondolom, Ritalinon), (ja, és ezt sikerként állítják be). Mindegy, ahogy nő a társadalom elbutulásának és elbutításának, figyelmének szétzilálásának az aránya a különböző közösségi hálózatok révén, úgy válik egyre reménytelenebbé, hogy bármit is mondjunk/tegyünk ezen ügyek érdekében. Jelenlegi végzettségemnél és jogi státuszomnál fogva nem tartok ott, hogy nekem kellene minderről felvilágosítani bárkit (vagy igen?), így egy időre átnyergelek a(z) (alkohol)függőség vonalra, az tudtommal még nem állami monopólium. Vagy igen? Alkoholista az, aki ugyanannyit iszik, mint mi, csak nem annyira jó fej, tudjuk régről. Érdekes megfigyelést tettem az úgynevezett legális drogokról is. Először a dohányosokat tiltották ki a kocsmákból (hogy beülhessenek a családok). A családok nem ültek be, és nem hozott eredményt a falusi kis kocsmák kormányprogramja sem, így maga az alkohol vált szalonképtelenné, és a dohány vált a jobban elfogadott droggá, a romladozó (és nem a romkocsma jelleg miatt) állagú, italmérésekkel szemben, ahol nem egyszer „pancsolt szeszt” mérnek (és még kulturáltan fogalmaztam arról, mit adnak el itt szeszesital címszó alatt).

Természeteen erre az iparágra még pluszban rátette a kezét az addiktológia (A Zacher-félék, és hadd ne soroljam), tehát akit egy rossz hangulat esetleg levezényel egy krimóba „meginni valamit”, soha sem lehet benne biztos, hogy esetleg nem detoxikáló lesz a vége, vagy mégjobb esetben az addiktológián válik örökre tartó, sohasem szabaduló ügyféllé (ugye, az egészségügyi nyilvántartás teljessé válásának az okán). Amely nyilvántartásba természetesen bármely orvos (sőt, eü-i dolgozó betekinthet, függetlenül attól, hogy esetleg nem éppen a halálos ellenséged-e véletlenül). Az orvosi terror így teljessé vált. Nem baj, én mégis megkísérlem, és most ha lehet, egy ideig addiktológiai témákkal fogok jelentkezni…

Természetesen a bejegyzésem tartalma ellenére szeretni kell a mentőket, és ünnepelni, és ünnepeltetni, ahol érjük őket, szintén tapsikolni kell a szadista nővéreknek és ápolóknak, hogy megmentenek minket a csúnya covidtól, bízni kell az államban, mert valamilyen erőszakszervezetben csak bízni kell, most tök mindegy, ki van kormányon, az apparátus ugyanúgy öröklődik, és az egészségügybe csak úgy ontani kell a pénzt, természetesen… A liberalizmus alatt elhitették, hogy csökkent az állami megfigyeltek száma és kiterjedési köre, a szocializmus kora óta, holott ilyen technikai feltételek mellett nyilvánvalóan csak nőnie lehetett. Most a tűzoltóbaltát szándékosan hagytam ki a képletből, kétszer elsütni ugyanazt a poént én sem szoktam, semennyire sem elegáns, és még semennyire sem költséghatékony, és teljes mértékben időigényes (a javíttatás, amit a tűzoltóság helyett dagadó kebellel, büszkén átvállal az ember…)

Papp Róbert, BA+

Technofób informatikus, médiapesszimista újságíró. Mostanában inkább az egészségtudatos írásokra helyezem a hangsúlyt. Némi antipszichiátria azért belefér. Az a véleményem, a kultúra olyan szövegeket közvetít irányunkba, amelyekben a gyógyulás lehetősége rejlik.

More Posts - Website