Finnugor kalauz (szerk.: Csepregi Márta)

Finnugor kalauz, szerkesztette Csepregi Márta (és nem Éva). Egyszer volt, hol nem volt, sajnos, régen, az egyetemen annyira lekötöttek az katolikus-református hitviták, aminek is a legérdekesebb momentumának Heltai Gáspár: Háló című művét tartottam (az Inkvizícióról íródott), hogy nem maradt időm a finnugor-török rokonsági vitára. Mert akkor végig csak a veszekedések történetét tanulmányoztam volna, és nem jutott volna idő az igazi háborúkra. V.ö.: „Minek veszekedni, ha verekedni is lehet?” (Ismeretlen szerző, idézi H. A. magister, hiába, sok a tudós a pszichiátrián, erről még többet is tudnék mesélni, de most inkább nem.) A vita a mai napig tart, zártabb körben, nyilván. Annyit tudok még, hogy a finnugor elmélet valamivel megengedőbb a törökkel, mint fordítva.

Nyelvtörténet, irodalomtörténet

Szóval, az a lényeg, hogy mindig is élénken foglalkoztatott a nyelvtörténet, meg ugye, irodalomtörténet címszó alatt középkori virágénekekből, nyelvemlékekből, és ráolvasások, népi imádságok és bűbájok szövegéből próbáltam visszakövetkeztetni az ősnyelv egyes elemeire. Már eleve figyelmeztettek, hogy ezzel úgysem megyek semmire, a megoldást itt a finnug(o)risztika fogja kínálni, úgyhogy akkor szépen be is vágtam a nyelvtörténet és a hangváltozások mellé a finnugrisztikát is. Szép dolog a nyelvrokonság, még ha nem is fed feltétlen genetikai rokonságot, de már maga a gondolat könnyfakasztó, hogy él valahol egy kis Jarrko Tervonen, aki kb. ugyanígy gondolkozik ezekről a dolgokról, mint én, csak szőke, és kék szemű, és kurva hideg van náluk, általában. De ez nem zavarja őket. Engem sem zavart, mikor ott jártam, kösz.

Finnugrisztika Rocks

Szóval a finnugrisztika annyira ütős cucc, főleg, ha jártál már kint valaha is Finnországban, hogy rendesen rá lehet kattanni. Az egésznek az az alapja, hogy van néhány hangváltozás, ami globálisan, de legalábbis az európai nyelvcsaládokra (pl. indoeurópai) érvényes. És „ki lehet számolni”, hogy milyen másik nyelv hangjának melyik a megfelelője ebben a nyelvben. A legfurcsább az egészben, hogy néhány száz szó esetében „kijön a matek”. És ez a néhány száz szó pont meghatároz egy ilyen kezdetleges alapszókincset, mint amilyen pl. a számok nevei, fák, bokrok, virágok, állatok (különösen a házi) elnevezései. Egyszerűbb alap igék (cselekvés, történés, akármi) kifejező szavai. Alapvető használati tárgyak, ilyesmi.

Szóval nekem utólag kellett megmagyarázni ezt az érzésemet, hogy maga a nyelv q..a ismerősen hangzik. Ráadásul ragokat használ, tehát agglutináló, mégsem értek belőle egy szót sem. Hanem angolul kell vartyogni egymással valamit, amit ott szintén jól értenek (már ha akarnak, vagy olyan kedvük van). Az angol nyelv super lingua franca volt már akkor is, ha jól mondom. (És miért ne mondanám jól?)

A nyelvrokonság nem jelent automatikusan genetikai vagy kulturális rokonságot

Alternatívaként fel van ajánlva még a csuvas, cseremisz, tatár (mongol), ésatöbbi kontakt. Törökös népekkel legalább 2 hullámban találkoztunk. Ez is kimutatható a nyelvünkből. Ezzel leginkább egy szókincs nevű diszciplína foglalkozik már, basszus, ezeket is megtanultam. De inkább hagytam a francba, mert a névtan jobban érdekelt. Ahol finnugor ősi névadási szabályokat tanítottak, minthogy például mindenkinek volt egy „igazi neve”, és ez élete során akár változhatott is. Gyerekkorában, ifjúkorában és felnőttkorában is másik nevet kapott. Amúgy kizárólag ilyesmi nevek jöhettek szóba, mint „Cirbolya-toboz-mogyorójához-hasonló-fehérségű-fejedelemhős”, meg hasonló ökörségek, de csak azért, hogy se az ártó szellemek ne tudják kitalálni, se senki. Szóval inkább a szölkupoktól kezdve az udmurtokon keresztül a nyenyecekig és a nganaszanokig mindenkivel foglalkozhattam itt.

Ők eléggé távoli nyelvrokonaink. Húha… A legközelebbiek a hanti-manysi belső elnevezésű osztják-vogul népesség. Azon belül is a manysik, vagyis a vogulok. Annak idején Oroszországban volt kinevezve nekik egy Hanti-Manysi Autonóm Körzet, több-kevesebb önrendelkezéssel, ezt egy bizonyos Zsdanov marsall nevű illető nyirbálta előszeretettel nekik, azt hiszem, még Sztálin idején. (Volt valami kattanása a finnugorok felé, erre az infóra tényleg véletlenül találtam valahol, de lényegtelen.) Ami még érdekes adat, és valahogy pont a manysikról jutott eszembe, hogy a magyarság számát tekintve nagyobb, mint az összes többi finnugor (vagy uráli) nyelvcsaládba tartozó nép lélekszáma összeadva.

Eltűnések, előkerülések

Azóta sok finnugor népcsoport eltűnt, vagy néhány falunyi beszélője maradt, esetleg 3-4. Na, mindegy, ezek nomád népek, többnyire, masszív sámánkultúrával. Némelyikük csak a közelmúltban ment át a kereszténység felvételén, de legalább lett nemzeti nyelvű Bibliájuk, whatever. Nyilván megvan a maga haszna is, és kára is, mint minden kereszténység-felvételnek. Valamit valamiért, ugye. Ja, rajtam kívül Voigt Vilmos próbált meg ilyesmiket rekonstruálni, egyébként folklorisztika, szemiotika, esztétika, néprajz, stb. kutatója az ELTE-n. Sajnos, az idén elhunyt, de a Debreceni Egyetemen még kiadott egy könyvet (mondjuk) Finnugrisztika – filológia – folklorisztika címmel, ahol bizonygatnia kellett a nyilvánvalót.

voigtv_201810.pdf

A Finnugor kalauz ezeknek a népeknek a múltjának és jelenének köréből tartalmaz tanulmányokat, népekre lebontva, különböző szempontok szerint. Kezdődik egy alap, bevezető tanulmánnyal a finnugrisztikába, majd jön néhány nyelvtörténeti-történettudományi értekezés, ami jobban belemegy a pollenelemzésekbe, nyelvészeti paleontológiába, és más régészeti dolgokba. És mint ahogy a genetikai kutatás a könyv elkészülte idején gyerekcipőben járt (és szerintem mind a mai napig), biztosat még mindig nem lehet mondani efelől. A könyvet kivonatolni nem láttam értelmét. Vagyis titokban, néhány ponton már meg is tettem (na, ugye, nem fájt?). A többiben inkább a saját élményeimre hagyatkoztam. Néhány izgalmas dolgot kihagyva még, arra az esetre, ha lesz ilyen alkalom. Úgyhogy holnap viszem is vissza a könyvárba a Finnugor kalauz-t. (Akinek kell.) Könyvtári jelzet: 390, F59, Olvasóterem. 🙂