Feldmár András: Diagnózisok homokozója című könyve dr. Kröber Edith-el párbeszédben íródott, ahol Feldmár adott tanácsot a „doktornőnek”. Mintha csak éppen szupervízióban lenne nála (bár lehet az is, higy abban van). Egyébként dr. Kröber Edith egy németországi pszichiátriai klinikán dolgozik pszichológusként. Amit csak azzal lehet nagyjából mentegetni, hogy többször is ott akarta már hagyni.
Diagnózisok megtárgyalása
A könyv kezdeti témája az ártatlanság elvesztése, majd rátérnek a diagnóisok megtárgyalására, végül olyan általánosabb dolgok kerülnek felszínre, mint művészet, harcművészet, meditáció. A könyv legnagyobb részét mégis a diagnózisokról való párbeszéd teszi ki. Általában nem a szokások gyógyszeres „biológiai”-orvosi modellel közelítenek a témához, hanem a pszichoterápia irányából.
Szóba kerül, természetesen, a depresszó, annak a bipoláris válfaja is, ami szerintük főleg „színészkedés”, a skizofrénia nem más, mint egy külön világba való elmenekülés, amit az orvosi modellben csak gyógyszeresen lehet kezelni, még a pszichoterápiát is kisajnálják belőlük, pedig azt általában mindenkinek osztogatják amúgy. Csak kissé tartom furának én is, hogy mostanában az a szokás, hogy nem szólnak hozzá sem az emberhez. Csak ledugják ezekkel a „szarokkal” (Feldmár kifejezésével élve).
Mondjuk, azt az egyet nagyon jól csinálják, hogy nem szólnak hozzájuk/hozzánk, mert én se nagyon vagyok hajlandó hozzájuk szólni, mindazok után, amit sikerült leművelniük velem, „gyógyítás címén”. Na, mindegy, szó esik még a szorongásos, kényszeres „kórképekről” is, valamint az alkohol és drog is felemlítődik. Természetesen ezeket is abnormálisan kezeli mind a család, mind a pszichiátria (miért van, amit jól csinálnak?), és pláne, együtt tudnak még csak nagyszerűt „alkotni”. Persze, mindig a traumatizált családtagot még tovább trauatizálni, és rátelepedni, legalábbis a pszichiátriai-biológiai modell szerint. Csak tudnám, hol van ebben a biológia, mert akkor örülnék ennek is. Mindegy, összességében jó kis könyv lett, pszichiátria szakkifejezéseket magyaráznak meg nem pszichiátriai nyelven. Mert, abban, ugye, nem is szokott túl sok köszönet lenni. Illetve köszönet mindig van, csak nem tudni, hogy mit és minek.
Egy újabb Feldmár könyvvel lettünk gazdagabbak, szó szerint, mert elég sok hivatkozás taláható benne, a szerző visszatérő problémája ezúttal aa halál kérdése, hogy nem lehetünk biztosak semmiben, bárkivel megtörténhet bármikor bármi, csodálkozik, hogy az emberek nem az utcán kiabálnak, ezt reklamálva.
https://www.lira.hu/hu/konyv/ismeretterjeszto-1/tarsadalomtudomany/diagnozisok-homokozoja-1