Ha az irodalomban van posztmodern, akkor páran azon voltak, hogy az irodalomelméletben is legyen már. Ezt a nézőpontot nevezték el dekonstrukciónak. Ezek az „irodalomelméleti szakemberek” általában a Yale Egyetem körül lézengtek, vagyis csoportosultak, hát hogy is mondják, „volt műhelyük”. Engem is tanított egy Yale-ről jött tanár, jellemzően a Toldi-trilógiát szerette tanítani posztmodern szemlélettel.
A dekonstrukció jellemzően a romantika korabeli műveket szereti elemezni, behozva a posztmodern látásmódot és nézőpontokat. Paul de Man és Jacques Derrida művelték a legmagasabb szinten ezt a fajta elemzést, ami szerintem a mai napig nincs eldöntve, hogy szükséges egyáltalán az irodalomelméletben vagy sem. Én arra szavazok, hogy SEM. Nekem dekonstrukcionista eszközökkel kellett volna elemezni Temesi Ferenc: Por című regényét, ami a posztmodern posztmodernizációja lett volna, szerintem ez tipikusan az a példa, amikor a tanár azért ad ki egy feladatot, mert ő sem tudja.
Szóval a dekonstrukció egy olyan irodalomelméleti irányzat, ami mai szemmel már kérdéses, hogy kellett-e egyáltalán. Akkoriban a posztmodernnek még volt akkora közönsége, hogy eltartson egy posztmodern irodalomelméletet, dekonstrukció névre keresztelve, aminek a nevéből és funkciójából következve nem másban, mint az építészetben hozott létre maradandót. Érdekes, hogy a korszaknak ilyen példaképei voltak, mint de Man és Derrida, ilyen szövegekkel „keltünk és feküdtünk”, hogy Babarczy Esztert idézzem, bár a társadalom szemében mi pont felesleges embernek számítottunk.
Vessünk egy pillantást akkor Jacques Derrida Grammatológia című művével, ami annyi rokonságot tart a Magyar Grammatika című művel, hogy hamar bele lehet aludni. Szóval én is addig-addig gondolkoztam, hogy irodalomtörténésznek, vagy elméletírónak lennék jó, amíg nem vettem észre, hogy a nyelvészethez lenne a legnagyobb tehetségem. Derrida is így volt szerintem valahogy: Az első fejezetben Ferdinand de Saussure-rel kötözködik végig, különös tekintettel a Bevezetés az általános nyelvészetbe című művével, amit a biztonság kedvéért kétszer is elolvastam, de eszembe nem jutott volna kötözködni vele.
Majd a következő fejezetben Claude Lévi-Strauss a „nyambikvara” törzs tagjairól írott elemzése volt terítéken. Lévi-Strauss antropológus, vagy Derrida szavával „etnográfus”, egy időben ugyanolyan kötelező showelem volt szerepeltetni a tanulmányokban, mint Freudot a pszichológia és a pszichiátria képvieletében, figyelmen kívül hagyva magát a tényt, hogy pszichoanalitikusként egyik sem volt.
Majd rátér fő témájára, „Rousseau és kora”, ahol Rousseau nemi életétől kezdve mindenről értesülünk, Warensnétől és Thérese-n át sok mindenig, amikre nem is vagyunk kiváncsiak, de Derrida szerint a tárgyhoz tartozik. Egy amerikai pszichiáter felháborodott tanulmánya szerint az írókat diagnosztizálni kellene „írógörcs” miatt, ami egy betegség inkább, mint jóra vezető dolog. Itt is valami hasonlóról van szó. Rousseau-t inkább tarthatjuk grafománnak, aki számtalan műfajban alkot, mint Derridát, aki folyamatosan kikel az írásbeliség ellen. Rousseu azon a véleményen van, hogy az írásbeliség és szóbeliség két külön kategória, és semmi köze egymáshoz, ha a bölcsészeket tekintjük vannak a „hangoskönyv” típusú emberek és a „pdf” típusú emberek, hogy humorizáljunk is egy kicsit.
Discover more from Skizofrénia underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.