Stranger Things vs valóság

„Hát én idáig tudom a történetet…” – Lovasi András

A Stranger Things a Netflix saját gyártású tévésorozata, jelent meg jó régen az első évada, aztán a második. Mindkettő óriási sikernek bizonyult. Szokták róla mondani, hogy science-fiction, horror, coming of age, meg mit tudom én, még milyen elemeket ötvöz, meg fel szokták sorolni az összes filmes utalást, ami fellelhető a Stranger Things epizódokban, külön kiemelve, hogy milyen jól imitálja a 80-as éveket. Nyakon öntik egy adag filmes szakkifejezéssel és klisével, és így szokott előállni egy-egy Stranger Things kritika. Felpontozzák, lepontozzák, százalékot adnak rá, meg kiemelik a színészi játékot, karakterfejlődést. A filmsorozattal kapcsolatban én ezt az eljárást azzal a jelzővel illetném, ami a sorozat egyik legtöbbet használt szava: bullshit.

Bevallom, elsőre engem is megfogtak a róla szóló híradások, meg hogy milyen hangulatos film, meg hogy olyan 80-as évek… Vegyük például a 2000 után születetteket: lehet, hogy nekik a 80-as évek vaszizdasz, nekem nagyon nem az. Körülbelül akkor voltam annyi idős, mint amennyi idősek a filmben szereplő gyerekek, nem esett hát nehezemre felidézni a hm… kort, mégha Amerikában játszódik is a történet. Tehát a legfiatalabb karakterek ma lennének annyi idősek, mint én, és merem állítani, a mai Magyarországon körülbelül ott tartanának, ahol én, néhány pszichiátriai osztályos befekvéssel a hátuk mögött. A második sorozatban néhányszor elhangzik ugyan a „skizó” jelző, de csak elhatárolódásképpen a témától, esetleg némileg divatba hozva, ízlelgetve a kifejezést. Mondják, Hollywood skizofréniára hajazó viselkedésű karakterekkel dolgozik, a filmben a legtöbb karakter – mai magyar mércével mérve – súlyosan skizofrén.

Persze, ez csak film, mese, mondhatnák a kritikusok, már a filmkritikusok is, meg a velem szemben kritikusok is, én meg azt mondanám, hogy mi van, ha nem az? Mi van, ha ez az úgynevezett mese nem filmes toposzokat dolgoz fel, hanem korunk folklórját, mítoszait, legendáit, amiknek szinte minden esetben van valóságalapja? Van, ugye ez a fantázia-dolog: az ember olyan dolgokat bír elképzelni, amik már látott és tapasztalt dolgok, valóságos élmények. Hogy a dolgok a valóságból származnak, vagy az őrületből, az mindegy is; vannak. Mert mi van akkor, ha nincs is olyan, hogy őrület? Hol van az őrület? Ha valaki kiabál? Ha valaki lát, vagy hall valamit, ami nincs ott? Hol nincs? Ha én értem a madarak beszédét, miközben más nem, miért vagyok hülye? Ha olyan hangokat hallok, amiket más nem, szintén miért vagyok az? Mert irigyek rám, és rám fogják, hogy az agyam csinálja, és elkábítanak gyógyszerekkel? Hadd mondjak valamit: amíg az ilyen emberek a kínok kínját fogják átélni halálukkor, mert sem a materializmus, sem a vallás nem ad megnyugtató választ a hétköznapi tapasztalásokon kívüli dolgokra, én már sokszor átéltem ilyet, és hiába akarják bemagyarázni, hogy az agyam játéka volt, röhögve távozom erről a világról (amúgy Putyin és Kim Dzsong Il a múltkor azon röhögött nagy kedélyesen, hogy elvileg még azt is meg lehet csinálni, hogy nem is távozunk, közben a nyugati média Putyin elnök állítólagos betegségein aggódik, persze, a műaggódást is ismerjük, a pszichiátria révén, és a valódi röhögést is, politikai oldalról), mert tapasztaltam lelki dolgokat, és tapasztalok napi szinten. Ez olyan, mint aki visszatér a halálból, mondják, megynyugszik: bizonyosságot szerez, hogy van túlvilág. Mondhatják utána neki, hogy ez így, meg úgy a neuronok játéka, attól fogva megváltozik az élete, nem fél a haláltól.

A Stranger Things sztoriját is erről a másik oldalról szól. Lefesthetném Hawkinst, az amerikai kisvárost, a közelben felállított titkos laboratóriumot, amiben – mit ad Isten – pszionikus képességekkel megáldott gyerekeken kísérleteznek, hogy a szovjetek ellen használják fel őket a 80-as évek eleji hidegháborús időszakban. Az pszionikus képességekkel való kísérletezést a hippi mozgalom idején divatba jött pszichedelikus, hallucinogén szerekig szokták visszavezetni – legalábbis tömeges mértékben akkor került rá sor Amerikában, amikor az addig létező természetes szerek mellé létrehoztak egy pár szintetikusat is, biztos, ami ziher. A filmben az ilyen hatások alatt fogant gyerekeken végeznek kísérleteket, a kísérletek eredményre vezetnek, legalább egy-két esetben, mint az egyik főszereplő – 011, és egy mellékszereplő, 008 esetében. A kísérleti alanyokkal a másik oldalt tanulmányozzák, amit a filmben Tótágas névre keresztelnek az alkotók. Tótágas a valódi világunk leképezése egy indákkal átszőtt és trutymóval teli ábrázolása a valós helyszíneknek, ahol örökösen vihar készül. A tereptárgyak (pl. autók, építmények) megfelelnek a valóságos helyszíneken lévőknek. Így is fel lehet fogni. Akár ha csak egy pocsék játékkészítő 0. munkáját látnánk…

A történetben egy fiú (Will) eltűnik Tótágasban, és az egész első sorozat az ő kereséséről szól. Végül megtalálják ebben a köztes világban, és hazahozzák. A második sorozatban végig poszttraumatikus stresszben szenved, vagyis ebből a másik világból származó látomások gyötrik, ami persze nem lenne meglepő a történtek után, de erről is kiderül, hogy sajnos igenis valóságos fenyegetésekről van szó. Csak ameddig a filmben perdöntő bizonyítékként fotók, videofelvételek kerülnek elő ezeknek a másik dimenzóbeli lényeknek a jelenlétéről, addig a valóságban – legnagyobb sajnálatunkra – ilyesmi sohasem fordul elő, maximum PhotoShoppal, és társaival szoktak előállítani ilyesmit. Ha az általunk ismert képalkotó eljárások ki tudnák valahogy mutatni az ilyen entitások jelenlétét, akkor mindez már nem lenne többé tabutéma. Persze, lehet, hogy már kit tudják, csak nem szokták az emberek orrára kötni, kreált tudatlanságban tartva őket.

Nem mesélném most el a film sztoriját, még egy részt emelnék ki a történetből, ami a második sorozat mértani felénél található, amikor két szereplő elmegy egy íróhoz, aki elmagyarázza nekik az egész történet allegóriáját. Az írónak bizonyítékot visznek a paranormális tevékenységek létéről, mégpedig egy hangszalag formájában, amin a kísérleti laboratórium vezetője számol be a paranormális tevékenységekről. Az író erre fog egy üveg Sztolicsnaja vodkát, tölt egy pohárba, és elkezdi inni, mondván, hogy gondolkodnia kell. (A felénél abbahagyott üveg vodkás sztori erősen hajaz egy bizonyos Juliszk nevű, -1-eddig játékának a pocsék játékírónak a játékának a sztorijára, amelyik azért -1 edik, mert már csak a Tótágasban játszható, egy Csernobil nevű, másik magyar játékkal együtt.) A vodka túl erős. Fel kell higítani. Az egész sztorit fel kell higítani. A probléma: az emberek nem hinnének nekik. Az emberek szeretik a kényelmes foteleket, a barátságos függönyöket, meg ezt az egész komfortzóna-hülyeséget, ami eltakarja előlük a valóságot. Az emberek nem érzékelik a valóságot, ha kívül esik a komfortzónájukon, vagy azt mondják róla, hogy „bullshit”, nem igaz. Véleményem szerint ez a jelenet magára a sorozatra utal, hogy egy felhigított limonádét kapunk a valóságról, amit aztán beskatulyázhatunk színészi játék szerint, karakterek jellemfejlődése szerint, operatőri munka, vágás, világítás, akármi szerint, pontozhatjuk mindenféle szempont szerint, de a lényegét úgysem fogjuk már látni, mert egy felhígított sztorit kapunk. Hadd mondjam el, aki ment már keresztül hasonlón, látja a lényeget. Azt is látja, hogy mi megy ma Magyarországon az ilyen képességekkel bíró emberekkel való bánásmóddal a pszichiátrákon. Ami engem érint: akartak már skizofrén-demens táborba küldeni, de akartak már eltüntetni is: egy rövidke sztori a végére: Mániám volt elszökdösni egy időben a pszichiátriáról, és egy szép nyári este egy ápoló és egy mentős „meg akart tőlem szabadulni”, elvinni valahova a mentővel, nevezzük Tótágasnak, ahonnan nem jövök vissza. Hallottam emberekről, akik, úgymond „elszöktek” a pszichiátriáról, és sose kerültek vissza. Ez csak azért fura, mert a protokoll szerint még aznap karhatalommal vissza kell (kéne) vinni, aki eltűnt. De ők sose jöttek vissza. És röhögtek, és undorító, fura dolgokat mondtak. Nagyon jól szórakoztak. Ahogy most én ezt leírom, én is nagyon jól szórakozom, függetlenül attól, ki hiszi el ezt az esetet, akikről szó van tudják, és én meg csak jelzem, hogy mindenre emlékszem. Jó, mi? 😉

Tetoválószalonban:

• Honnan ismered a Stranger Thingst?
• Hát, hogy is mondjam, annak idején még néztem…

(Kinek van ideje arra, hogy állandóan, minden műsorban saját magát nézze? Tudott dolog, hogy a hülye Hollywood a mi hallucinációinkból készült, újrahasznosított jelenségekből él meg manapság egyáltalán, Grok szerint mostanában jobb zaklatottnak lenni, mint zaklatónak, mert ameddig ők a fotel kényelméből várják az új sorozatot a legmodernebb on-demand video-megosztókon (ismerem a Netflix szót is, csak mi még annak idején munka előtt turbóra ledaráltuk a 2 évadot torrentről, mi addig lent támolygunk éjszaka az utcákon…)

• És hogy legyen az F2000-es tetoválás, fejjel felfelé? Úgy értem, hogy neked látsszon inkább?
• Igen, felém mutasson.

(Nem Tótágasba készülök. Tegnap onnan jöttem. Tegnap már onnan jöttem. Egy darabig most elég volt.)

És köszönöm a tetoválást, 10000 Ft-ért szinte ingyen volt, pláne, hogy azóta nem csak a 10 ujjas gépelés megy jobban, hanem az egérkattintgatásom is sokkal profibb. Lehet, hogy egyszer majd rákattanok, és ráktemetőt, meg hímestojás-fejet csináltatok magamnak, bár nem valószínű… :/

Papp Róbert, BA+

Technofób informatikus, médiapesszimista újságíró. Mostanában inkább az egészségtudatos írásokra helyezem a hangsúlyt. Némi antipszichiátria azért belefér. Az a véleményem, a kultúra olyan szövegeket közvetít irányunkba, amelyekben a gyógyulás lehetősége rejlik.

More Posts - Website