A skizofrének önálló élete

A skizofrének önálló élete igazi kalandos kéjutazás (Zsoltinak szeretettel)

Kis magyar vidéki skizofrén faji természetrajzi határozó, amúgy országos médiában megjelent (Origo.hu), ha akkor nem volt gond, talán most sem az. A helyzet azóta változott is, meg nem is, pár évet öregedtünk azóta, a szereplők ugyanazok, némi kényszerű önuralmat erőltetett azóta magára mindenki… :-/

Itt, vidéken van olyan, hogy egy skizofrén beteg dolgozik, és külön lakik a szüleitől, de csakis kis lakásban, jellemzően szociális alapon, önkormányzatiban, fura közüzemi tartozásai vannak, sikertelenségek érik az életben, kissé diszkriminálják úgy a hatóságok, mint a szomszédai. Rehab. munkából tarja fenn magát, megtűrt személy a környéken, de éreztetik vele, amerre jár, hogy kisebbrendű személy. Ami, persze lehet, hogy nem igaz, csak a környezete, ami csupa alacsony kvalitású emberből áll, az igazi szegény, de öntudatos kispolgárokból, szereti őt taposni, mert hogy lám, mégiscsak van, aki alacsonyabb rendű náluk. Jelenleg ez a max, ami elérhető. Persze ez lehet, hogy nem igaz, csak egy beteg ember paranoiája. Vagy ha két beteg emberről van szó, akkor pedig egy olyan különleges fajta szimbiotikus paranoia uralkodik el rajtuk, hogy ugyanazt hallucinálják, ugyanazok a téveszméik vannak. Különös dolog ez, a természet csodája, kompromisszumos hallucináció.

Például behalluzzák, hogy Lapostetűék (a helyi Wagner-csoport tagjai) beszólogatnak nekik a boltban, amikor vásárolnak, Nyalókafej biztonsági őrrel együtt – mivel olyan jó a környék, hogy még az abc-be is biztonsági őr kell. Behalluzzák, hogy az eladók parasztok, és kilóg a kapanyél a szájukból, ékes irodalmisággal szóló udvarias érdeklődésüket afelől, hogy mit parancsolnak, úgy érzékelik, mintha arról kérdezősködnének vartyogó diftongusokkal, hogy dugtak-e az éjjel, vagy sem. Úgy érzékelik, mintha a hátuk mögött róluk beszélnének, amikor már félig hallótávolságon kívülre értek, és megjegyzéseket tennének róluk, de úgy, hogy hallják is őket, meg nem is. Aztán ezek a szemét skizofrének behalluzták azt is, hogy a szemközti dohányboltos Béla-san kiutálta őket a boltjából, és a „Viszontlátásra!” köszönésre úgy reagált, hogy „…nem fogjuk mi egymást viszont látni…”, vagy amikor sepregetett, azt morogta magában, hogy „mindig bejön ide ez a sok SZEMÉT”. Azt is ezek a mocskos skizofrének találták ki, hogy Béla-san dugva tartotta volna Mágikát, az alkalmazottját, és az emiatt való beteges féltékenysége miatt utálta volna ki őket a boltjából. Természetesen mindez nagyon beteges paranoia.

Megváltozott valóságérzékelésük azt mondatja velük, hogy a postán úgy kísérik őket a biztonságiak, mintha az évszázad postarablását készülnének éppen elkövetni, vagy éppen egy néhány anthraxos levelet készülnének feladni a megyeházára. Azt halluzzák, hogy szintén a postán a valakinek-a-valakije kölyök beszól telefonon valahova, hogy:
– Itt van a két skizofrén a postán!
– Minősíthetetlenül viselkednek!
– Igen, csináljanak valamit!
És amikor se a rendőrség, se a mentők nem jönnek ki:
– Na, mit mondtak odabent?
– Azt, hogy kussoljak!
– Ch! Lesz ennek még következménye!

Azon a környéken, ahol régen laktam, a Fehér Gettóban, a szüleimnél, azt halluzom például, hogy a húspultnál egy kedves vevő méltatlankodik:
– Mostanában nem jár ide?
– Nem is baj, legalább nem rontja itt a levegőt!
– Szó szerint!
– Ott lakik a kertváros felé!
– Jobb is ott neki a többi bolonddal!
– Én tudom, ezekkel dolgozok húsz éve!
– Ezekkel nem lehet mit csinálni!
Erre viszont hallucináció helyett a következő téveszmés gondolatok fogalmazódnak meg a fejemben: „Lehet, hogy húsz éve dolgozol ezekkel, de eléggé kis szürke egérke vagy te ahhoz, hogy verd itt a nyálad, amúgy meg szart se érhet a munkád ilyen hozzáállással. Olyanokkal dolgozol, akiket lenézel, utálsz, undorodsz tőlük, de váltani képtelen vagy, nem tudsz, hülye vagy. Tudod, mit? Megérdemled a sorsod.”

(A sztorikban szereplő képek Michael Cho grafikái, a történetek szereplői, hanem lennének, ki kellene találni őket, amúgy egy EVERYBODY DIES nevű játékhoz íródtak, amiért létrehoztam egy GitHub fiókot, de egészen másra használtam (statikus oldalak létrehozására, ameddig rá nem jöttem, hogy nettó hülyeség, nekem a WordPress-szen kívül semmi nem felel meg, minden elborult vadhajtása ellenére, kényelmileg sem, amit utálok, de fontos lett, és biztonsági okokból sem… azért eléggé gyakoriak a (biztonsági és egyéb) frissítések… mármint a WordPress-nél. A nevek adása, azt hiszem, egyetemista korom óta szokásom volt, ahogy Pétervári Zsolt barátomnak és lakótársamnak is, az is véletlen egyezés volt, az is, hogy mostanában mindketten publikálgatunk… Azért említem meg a nevét, mert ő volt, aki helyzetbe hozott, és így kezdtem el „újrarakni” azt a csekélyke ötszázmilliárd karakteres életművemet… Ja, és, persze, még nem fejeztem be… Valamikor újat írok, valamikor alig változtatok valamin, valamikor mindent megváltoztatok, legalábbis az ötleten kívül… Csak tessék, tessék, van ott még, ahonnan ez jött…)

Papp Róbert, BA+

Technofób informatikus, médiapesszimista újságíró. Mostanában inkább az egészségtudatos írásokra helyezem a hangsúlyt. Némi antipszichiátria azért belefér. Az a véleményem, a kultúra olyan szövegeket közvetít irányunkba, amelyekben a gyógyulás lehetősége rejlik.

More Posts - Website