Egész egyszerűen eltűntem. De teljes egészében, nyom nélkül. A nemzet biztonsági hivatal még az ujjlenyomataimat se találta sehol. Felszívódtam, mint a kámfor. Eleinte azt hittem ez csak valami vicc, hogy benne vagyok a Kész Átverés Show-ban. Pontosabban csak a hírem, mert a teljes valómat senki nem találta sehol. Azon is gondolkodtam, hogy talán földönkívüliek raboltak el, de ezt az ötletemet azonnal el is vetettem, hiszen ha Ők lennének a ludasak, akkor valahol mégis csak lennem kéne… Elhatároztam, hogy utána járok a dolognak és megkeresem magam, de őszintén szólva nem igazán tudtam, hogy milyen nyomon induljak a keresésemnek. Legutoljára egy sztriptíz bárban voltam három csinos hölgy társaságában, da onnantól teljesen nyomom veszett. Tanácstalanul róttam az utcákat és vadidegen embereket szólítottam le, a fényképemet mutogatva nekik.
– Nem látták ezt az embert?
– kérdezgettem mindenfelé, de senkinek még csak ismerős se volt az arcom. Végül egy magándetektív céghez fordultam. Korábban már sok jót hallottam róluk, igen hatékonyan végezték a munkájukat. Telefonon egyeztettünk időpontot és már másnap tízre mehettem is előadni a problémámat. Egy sikátorból nyílt egy fémráccsal védett kopottas ajtó. Megnyomtam az eléggé elhasználódott piros csengőgombot. Pár pillanat múlva aztán már nyílt is az ajtó. Egy tűzpiros shortot, magas sarkút és fehér ingecskét viselő dús hajú nő húzta el előttem a biztonsági vasrácsot. Szó nélkül haladt előttem, gondosan kikalkulálva, hogy nekem követnem kelljen. Egy folyosón haladtunk végig, majd balra egy másik folyosóra érve szembetaláltuk magunkat egy kisebb várakozótérrel.
– Itt foglaljon helyet
– mondta a nő, nyugalmat sugározva. Azon töprengtem, mialatt a soromra vártam, vajon hányan tűnek el nap mint nap. Korábban olvastam valahol, hogy egyszer egy egész ország eltűnt valahol. Mintha a föld nyelte volna el. Máskor meg kisebb városok, települések szívódtak fel. De ami rám nézve kellemetlen, hogy az eltűnt emberek, falvak csak nagyon kis arányban kerülnek aztán elő. És pont most történt velem ez a tragédia, amikor épp sikerült elhelyezkednem a Nonszensz Corporation céghálózatnál munkaügyi előadói munkakörbe. De tulajdonképpen, ha úgy veszem már rég rám fért egy kis kiruccanás, kikapcsolódás.
Csak hát nem egészen így terveztem. Ahogy várakoztam a magánnyomozó irodánál észrevettem, hogy lassacskán megtelt a várakozótér én meg mintha egyre jobban felszívódtam volna. Mintha ott se lennék, hanem valahol máshol. Tökmindegy hol, bárhol a világon. Ez azért ijesztően hatott rám. Eltűntem nyom nélkül és bárhol a világon lehetek. Na, ez pont nem fogja megkönnyíteni a dolgom. Felhívtam a saját szánomat és üzenetet hagytam magamnak.
– Ne keress, jó helyen vagyok.
Igen, eltűntem, egész pontosan elszöktem. Hogy miért? Hát untam már a sok tartozást, a szürke hétköznapokat, a mindennapi robotot. Nem, ne is keress, jó helyen vagyok. Megterveztem mindent. Minden apró részletet. Egy darabig majd keresni fognak, de aztán eltűntnek nyilvánítanak mint azt a hogyishívják.. országot. Na, mindegy, lassan indul a repülőm, ha érdeklődnek utánam, mond azt hogy a sztriptíz bárban láttál utoljára. Mellém szegődött egy útitárs is, de róla se beszélhetek. Úgy döntöttünk, hogy bejárjuk a világot. Te pedig, hát neked sok szerencsét kívánok, lazíts… majd kereslek, de ha nem, akkor már máshol kezdtem új életet. Új országban, új emberek között. A szomszéd nénit kérd meg, hogy időnként etesse meg az aranyhalaimat, ja és ne menj a Nonszensz-hez dolgozni, csak kihasználnának.
Discover more from Skizofrénia underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.